Van, mikor dől a fal,
mi felépült,
éppen rám zuhan…
nem segít a perc,
nem lök el a semmipillanat.
Állok, földhöz kötötten,
mint ledöbbent áldozat,
ki tudja, miért nem mentem,
mi belőlem megmaradt.
Mellemre nehezül az óra,
s nyúlik át, olykor egész napokra…
Kezed kell!
Szívednek súlya,
hogy letolja rólam a bánatot,
keserűn rám tapadt árnyhoz
kell a vágyad,
melynek tárgya én vagyok…
...köszönöm, hogy feltetted.
VálaszTörlésÜdv.
Mirian
...úgy éreztem,hogy ez a kis vers közel áll a lelkemhez,egy pár gondolat,ami megérint.
VálaszTörlés