Szilágyi Domokos.Hajnal

A csönd lüktet a félhomályban,

hulló lombokat ringatón,

szépségektől terhesen,

mint ahogyan ver a szívem.

Hajnalodik -- a nappal ásít

álom-ittasan, fél-éberen,

akárcsak én; -- táguló tüdejébe

szívja a kocsonyásan-remegő ködöket,

s mint az ember szeme,

-- ha könnyíthet lelkén,

gondjai kevesbednek --,

lassan tisztul a táj.

Várom, hogy mozduljon a hajnal,

friss lendülettel lépjen

a világosság felé,

a hajnal is vár engem.

Farkasszemet nézünk. Tétovázunk,

biztatgatjuk egymást.

Nehéz az első lépés,

csábító a kába álom.

De aztán mégis: egymásra nevetünk,

s megindulunk vidáman, kéz a kézben,

mint szerelmesek,

hogy huszonnégy órán keresztül

gyűjtsük az erőt és a kedvet,

amellyel holnap -- újrakezdjük.

Törött szárnyú kismadár

Mint szárnya törött kismadár, olyan voltál nekem,

Mégis boldog voltam, hogy voltál nekem.

Törött szárnyakkal nem tudtál repülni,

Csak egyszer újra gyógyulást remélni.

Nagyon szerettelek, s vigyáztam reád,

Mert melletted szebb volt e rút világ.

Mindent megtettem, hogy mosolyogni lássalak

Minden nap kis meglepetésekkel vártalak.

De eljött a nap, hogy újra repülni tudtál,

Eljött a nap, amit úgy vártál.

Vártad, hogy újra repülhess végre,

Fel, fel magasra, az égre!

Nem volt más választásom, el kellett engedjelek,

De ekkorra már nagyon megszerettelek.

Fájt a búcsú, ahogy még sosem,

Fáj a szívem, hogy nem vagy már velem.

Törött szárnyad már a múlt,

Csak képek, dalok, s az emlékek maradtak,

Mikor elrepültél, szinte a szívembe martak.

Te már messze szállsz, gyógyult szárnyakkal,

Magas röptű álmokkal, s vágyakkal.

Mégis érdemes volt melletted lennem,

S érdemes volt érted mindent megtennem.

Mert Te voltál nekem a törött szárnyú kismadár.

West.

Pinczési Judit: Ha gyerekkorban találkozunk

Ha gyerekkoromban találkozom veled,

kézen fogva végigviszlek

a láncfüves udvaron,

és megmutatom neked

azt a kavicsomat,

amelyik titkos jeleket sugároz.

Ha gyerekkoromban találkozom veled,

azt mondom: a manókirály

lerombolta Palotánkat,

s azóta királyapámmal

és három királynőmostohámmal

egy sátorban élünk –

de csak azért, hogy erre azt mondd:

gyere velem haza.

Az éjszakai sírásokról

nem beszéltem volna,

mert a kimondott titok

virágporrá válik,

és kell, hogy legyen olyan titkom,

ami csak az enyém.

Ha gyerekkoromban találkozom veled,

némán ugrándozva

hazáig futok,

hogy különbnek gondolj,

mint amilyen vagyok.

Egyik tenyeremen egy kis ravaszság lett volna,

másik tenyeremen egy kevés rémület.

De aztán bevallottam volna azt is.

A nem szeretésnél sivárabb, szegényebb és sötétebb állapot nincs.

Hogy mennyire szeret valaki, azt onnan tudod egészen pontosan bemérni, hogy mennyire tudja a hibáidat megbocsátani.
S ha nem képes erre - bármilyen fájdalmas is -, tudd, hogy az elsősorban az ő tragédiája.
A nem szeretésnél sivárabb, szegényebb és sötétebb állapot nincs.
Mások lelkébe belebújni azt jelenti, hogy az ember a bal szemével tisztán látja a másik hibáját, a jobb szemével megbocsátja őket - és szívének középpontjával szereti.
És ez a középpont a lényeg, mert ez a legerősebb, s csakis ezzel, és ezen keresztül tudsz bárkibe is behatolni. ...
Persze ennek az az ára, hogy lelkileg te is meztelen légy.
Csak az fogad be bennünket, akit mi is befogadunk.
S hol is kezdődhetne máshol egy ember megnyitása, mint ott, hogy mi magunk megnyílunk előtte.
Kígyó-énünk előítéleteit, gátlásait, de főleg önvédelmi trükkjeit le kell vetnünk magunkról.
Ez a legnehezebb, mert bizonyos értelemben védtelenné válunk.
Nem mondom, hogy ez veszélytelen - párbajban nem lőni, hanem letenni a fegyvert -, de minden szeretet kockázattal jár.
Sokan megriadnak e kockázattól, s az első gyanús jelre, bántásra, sértésre, kihárításra vagy önzésre visszamenekülnek pisztolycsövük mögé, pedig ha csak egy kicsit is várnának megtapasztalnák, hogy bár a másik szeretetét nem sikerült megszerezniük, de ők maguk jóval erősebbek lettek az éntelenség pillanataiban.

Gárdonyi Géza: Szeptember

Elnémult a rigó. Az esteli csöndben

az ősz bogár szomorú pri-pri dala szól már.

A távoli szőlőkben panaszolja szüntelen:

elmúlt, odavan a nyár, a meleg nyár!

így változik búsra az én hegedűm is:

fejemre az ősz dere, az ősz dere száll.

Gazdagon érik a szőlőm, telve a csűr is,

De pri-pri: odavan a nyár, - a nyár...

Tóth Árpád: Ez már nem nyári alkonyat

Még ifjúságával tüntet a nyár,

Még dagadóra szítt kebel a domb,

A rácskerítés peremén

Még csókolózni könyököl a lomb.

Még titkolják sóhajuk a szelek,

S mint a hancúzó gyerekek,

Rugdalják a napozó utakon

A furcsa ördögszekeret.

De estefelé hirtelen,

Elkomolyodik a világ, -

Ez többé már nem nyári alkonyat,

Fájdalmasak a fák.

Összebújt testük sötét és hideg,

Csak felsóvárgó csúcsukat

Ragyogja be nagymessziről

Valószínütlen fényével a nap.

Valami fáj a tájnak. Csattanó

Izzása merengésbe hal,

Érzi a vén föld, mily rég volt, szegény,

Igazán boldog s fiatal.

Most álmodja mélázón vissza tán

A nyolcvanmillió éves nyarat,

Mely eónokkal ezelőtt

Ontotta rá az ifjú sugarat.

Az volt a nyár! Tüzelt a fény

A dinozaurusz páncélos övén,

S az élet boldog szörnyalakokat

Próbálgatott, nagy páfrányok tövén.

De aztán jött a vénség, és a föld

Fáradt lett, rosszkedvű, beteg,

Jött a jégkor, s az ember jött vele,

A boldogtalan szörnyeteg!

A természet még kísérletezik,

Gyúlnak ujjongó, kurta, vad nyarak,

Élni, boldognak lenni még,

Óh, ragyogjatok ősi sugarak!

Hiába. Elszalad a nyár.

Bús ember, megállok a fák alatt.

Elkomolyodik a világ,

Ez többé már nem nyári alkonyat.

A csókrahajló lomb közűl lehull

Egy koraősz, rozsdásodó levél,

Az ördögszekér megáll az uton,

És feljajdúl a szél.

Könnyek

Most újra összegyűjtöm a hajnal cseppjeit,

S ahelyett, hogy innék belőlük,

Üvegcsébe zárom bús hatalmukat,

Majd arcomra festem őket,

Hogy fehér gyöngyökként csússzanak állam szegletéig.

Így talán magam is elhiszem,

Hogy tudok még könnyeimmel küszködni

Magamra hagyott órákon,

S van, akiért e könnyek sírba szállanak.

Válóczy Szilvia

Védtelenül, meztelen szívvel

Védtelenül, meztelen szívvel

mint a gyermek, olyanná lettem…

Napjaim éjbe hullnak…

majd újra nap jő, kínzó égető nap…

véresre sebzik lábam a kövek,

húsomba marnak az ágak,

s nyelvem Vízért esdekel…

Nincs bennem már, vágya a világnak.

Kopár mezőkön bolyongok,

mint eltévedt meggyötört zarándok,

ki foszlott köpenyében

csak lépked egyre tovább…

Lépked tízezer éjjen, tízezer nappalon át.

Mert mennie kell…hívja a távol;

”a nem ismert tartomány…”

hová megtér majd minden utazó.

Hívja szél, a szó, a remény…

hogy túl ott a dombon, Igen…

rá vár ott az a Föld

hol otthonra lel majd minden hontalan.

Megyek hát előre…egyedül,

egyedül, de soha nem magányba,

mert mint kagylót a héja

óvja…körbe zárja

fon körül engem az Isten

kimondhatatlan harmóniája.

Mátyus Attila

Tudod arra gondoltam, talán a hiány hasonlít a hidegre, először csak megérinti az embert, kicsit tőle megborzad, de ahogy érkezett, olyan gyorsan tovább is megy olyan hirtelen, és van úgy, hogy marad egy ideig, kicsit elidőzik, de a takaró melegít, megmelegít a kályha, felejteni segít az idő, de olyan is van, hogy gyógyszere nincsen, nem múlik a hideg, szinte beleköltözik az emberbe, a hideg, a hiány egyre jobban átjárja, s jótékonyan olyat tesz, mint amikor közel a fagyhalál, már nem érez hideget, a láztól forró a test... ilyen a múlhatatlan hiány, az embernek testét lelkét átjárja, és egyszer csak, mint egy tébolyodott látomás, megjelenik az a másik, jelenlétét szinte érzi, beszél hozzá, mintha a fagy felengedne, pedig az egész nem más, csak egy jóságos lázas látomás.


.kaktusz

Wass Albert :: A nyár ment át az erdőn...

Lehajtott fejjel, nesztelen haladt.

Hiába volt felhőbe-halt a lelke:

azért az erdő mégis észrevette.

Egy szél indult valahol: csoda-könnyű,

s az izgatott fák halk morajra keltek.

Harangvirágok összecsilingeltek,

s egyszerre feldalolt minden madár:

"A Nyár! A Nyár! A Nyár!"

A nyár megállt,

és felemelte halkan a fejét.

Szomorúan a fákra nézett,

megtörölte két könnyes szemét

és ment tovább.

A bükkök ajkán elhalt a beszéd.

Szél megtorpant. Madár elhallgatott.

Csak a patak szíve zakatolt

nyugtalanul, rémülve, akadozva.

A nyár ment át az erdőn,

s amerre elhaladt:

a néma erdő döbbent katonái

tisztelegve álltak sorfalat.

Babits Mihály SUNT LACRIMAE RERUM

Van a tárgyaknak könnyük. Érzem olykor,

hogy sírnak a szobámban nesztelen;

sötétedő, sejtelmes alkonyokkor

bús lelküket kitárják meztelen.

Tán azt hiszik, nem látja most szem őket:

ki járna a sötétben eleven?

De én, szobáknak baglya, nézem őket,

örülve, hogy van, aki sír velem.

Nézem, hogy elhagyja magát az asztal,

silány terhét emelni únja már.

Az ágy, mint akit senki sem vigasztal,

gyötrelmes éjet önmegadva vár.

(Keresztény rabnő várhat így az éjre,

bírván basája undok, únt kegyét.)

A vén karszék némán huzódva félre

bús daccal tölti bársonyos begyét.

Szégyenlett kínjuk fájlalják a képek,

szegekre fölfeszített vértanuk,

s mint este egyedül maradt cselédek,

sírnak a tárgyak, bárha nincs szavuk.

Sírnak, mint néma lelkek, mint vak árvák,

süket szemek, sötétbe zárt rabok,

halottlan-holtak és örökre lárvák,

léttelen lények, tompa darabok.

Babits Mihály

Balla Zsuzsanna:Kulcs a lábtörlő alatt

Ha hozzám váratlanul érkezel,

hívatlan vendég nálam nem leszel,

tudod egy gesztusból, hogy vártalak,

ott lesz a kulcs a lábtörlő alatt.

Ismerősként üdvözöl a ház,

tölts teát, csészét majd találsz.

Váratlan jöttél, s mégis vártalak,

ott volt a kulcs a lábtörlő alatt.

Fáradt vagy, elnyúzott a nap,

aludni volna jó, vagy pihenni csak,

párnám ismerős illattal hívogat,

a kulcs téged várt a lábtörlő alatt.

Ha nem várlak többé, valami szétszakadt,

hűlt bizalmam pora vár a lábtörlő alatt.

Reményik Sándor:Csukott ajkak

A csukott ajkak éle összeért,

Mint összefagyott két virágszirom,

A küzdés fájó nyomait, a vért

Letörölte egy kéz nyugosztalón,

Álombabékítőn, enyhén, puhán...

A csukott ajkak éle összeért,

Többé nem kérdezik: miért, miért?

Csókra nem vágynak, szitokra nem nyílnak,

A szó, mint hegye ki nem röppent nyílnak

Ott belül maradt, odabenntörött

S ül az ajkakon valami örök...

Valami nagy-nagy mosolygó fehérség.

A csukott ajkak hordják boldogan

Az Imperator törhetlen pecsétjét,

A bizonyságot: nem kell már beszélni.

Mert sokat szóltak... sok hiába-szót,

Maguknak, másnak sebet-okozót.

Az áldás kihűlt, elégett az átok,

Most lecsukódtak -

És kimondták a legfőbb igazságot.

Garai Gábor

Sólyomhimnusz

Szárnyak nélkül béna a szeretet,

csillagfénytelenül börtön a remény,

szikkadnak gallyai Égigérő fának,

üresek a fészkek lombja rejtekén.

Szarvas csapásait ne a földön keresd!

Csillagok ösvényén vezet a nyoma.

Ha kitárulsz felé szíved ablakával

fény hátán ömlik beléd a Haza.

Sólyom röptét ne az égen fürkészd!

Lelkedben fészkel a büszke madár.

Ha fényektől dúsul fel a véred

Hazád egére újra visszaszáll.

Haza kell találnod bolyongásaidból!

Fészekben költeni a jövő álmait.

Segítenek majd csillagközi fények

Hazádra tárni a remény szárnyait.

Mészáros Ferenc

Szonett a reményhez

Óh, hajdan, mily tiszta szívvel jöttem én,

mint romlatlan ifjú, ártatlan lélek,

hittem, hogy őszinte világban élek,

habzsoltam a lét víg-szilaj tengerén!

Ma orcámon gyűrött barázda élek,

és szívem repedezett burka kemény,

jól jönne egy régi, vidám költemény!

Most tán csak bús szonettre telik, félek.

Idézem a mélyen rejtező vágyat,

üzekedjen bennem újra a remény,

illanjon messze a lapító bánat.

Elveszett hitem keresni lelemény…

lehet, de csak egy út van, a vég várhat,

az nem lehet, hogy hiába jöttem én!

Somogyi Ottó

Tudod milyen érzés magányosnak lenni?

Amikor nem tudsz az úton egyenesen menni.

Nem érzel se hideget, se meleget,

Nem érdekelnek a tekintetek.

Körülnézel, de nem látsz semmit,

Csak az arcát, szemeit.

Egész nap semmit se teszel,

Éhes vagy, de nem eszel.

Kinyújtod kezed, hogy elkapjanak,

De a karok, melletted elsuhannak.

Ami tegnap szép és jó volt,

ma csak boldogságot olt.

Végigsétálsz az utcán egyedül,

Magányosan, ahogy a tücsök hegedül.

Ne kérj segítséget, ők nem érthetik,

hogy szíved, miért,s kiért vérzik.

magadba kell megoldanod, azt ami fáj,

Ne hagyd, hogy elfedjen a homály!

Kelj fel, küzdj ellenne, higgy benne,

Élj úgy, hogy a holnapi nap jobb lehetne!

Tudod...

Tudod, talán azért van a távolság, mert vannak dolgok, mik attól szépek, hogy megérinthetetlenek, messziről szabad csak nézni őket, hogy ne veszítsenek a hamvasságukból, hogy ne törjön le a szárnyuk, hogy ne romoljon az illatuk, hogy ne látszódjon a hibájuk, ne tépjék le az arra járók, hogy megmaradjanak annak, aminek születtek, ne legyen rajtuk ujjlenyomat, ne veszítsék el a ragyogásukat, ne lehessen átalakítani, elrontani, vagy javítani rajtuk, igába fogni, megszelídíteni se lehessen, hogy ne akarjuk használni,esetleg kihasználni, hasznot húzni belőlük, ne tegyük őket magunk számára praktikussá, ne rángassuk az égből a földre őket, mert fenn van az otthonuk, ott van a gyökerük, mi csak a virágjukban gyönyörködhetünk, hogy megmaradjanak hétköznapokon ünnepnek, isteneknek, akiknek a lélek emel oltárt.


.kaktusz

Szabó Lőrinc:Titkos fájdalom

Minden megingott, mikor az utolsó

napon csók nélkül elhagytál: üres

szalma lett kezeimben a kalász,

lepkéim elszálltak s a hegyen is

értelmetlenül felelt s otthagyott

barátom, a szél... Ellenségesen

hallgat ég s föld... Valaki kellene...

Nincs semmi kedvem egyedül csodálni

a várakozásteljes alkonyat

mozdulatlan szépségét, s nem tudom,

lesz-e még erőm emberek helyett

isteneknek mesélni kínomat.

Várnai Zseni:Miattuk

Tudom, énnékem úgy rendeltetett

Ez életben, hogy gyermeket dajkáljak.

Hogy tőlük jöjjön az öröm, a bánat,

Az aggódás, a könnyeső és minden,

Énfájdalmamért egy jajszavam sincsen,

A magam bánata, keserve semmi,

Csak értük élni, csak miattuk lenni.

Ha fáj is az élet, miattuk élni,

És járni, kelni, mozogni, beszélni,

Szavakat mondani, idegen szókat,

Megkopogtatni idegen ajtókat,

És jéghideg szívek zárját verni,

S mindent miattuk, csak miattuk lenni.

Hogy kis életük bánatalom ne érje,

Cselédi lelkeknek lenni a cselédje,

És álorcás orcák titkait lesni....

Mindig félteni és mindig remegni,

A vágyam életét, jaj sohasem élni,

Lassan roskadni és lassan elégni,

Míg rám nem hajlik a bús, meddő este...

A lelkem úgy jut martalóc kezekre,

Mint drágakő, melyet nem őriz senki...

S csak lenni kell, miattuk lenni.

Az emberi lény...

Az emberi lény ugyanis el tud viselni egy hét szomjazást, két hét éhezést, és akár évekig elviseli, hogy nincs fedél a feje fölött, de a magányt nem viseli el. Minden kín és minden szenvedés közül a magány a legrosszabb.
/Paulo Coelho/

Egy napon felébredtem, és észrevettem, hogy hiányzik...

Egy napon felébredtem, és észrevettem, hogy hiányzik. Ez a legnyomorultabb érzés. Mikor hiányzik valaki. Körülnézel, nem érted. Kinyújtod a kezed, egy pohár vizet keresel tétova mozdulattal, egy könyvet. Minden a helyén van az életedben, a tárgyak, a személyek, a megszokott időbeosztás, a világhoz való viszonyod nem változott. Csak éppen hiányzik valami.

/Márai Sándor /

Hallotta távolodni a lépéseket,....

Hallotta távolodni a lépéseket, hallotta halkulni a zörgést, és nem fordult arra, hogy utánanézzen. Minek? Nem szabad utánanézni annak, ami elmegy. Az időnek, az életnek, az embereknek. Nem szabad. Elmennek úgyis, ha eljött az idő. És az ember egyedül marad.


/Wass Albert/

Van minden szívnek...

Van minden szívnek titkos rejteke,

Amelybe senki nem láthat bele;

Hisz magad elül is takargatod,

Hogy akaratlanul mit tartasz ott.

Hanem azért sokáig érezed

A fojtott sírást, halk lélegzetet

Átaltörni a titkos rejteken.

De valahára mégis csend leszen.

Haladsz tovább s többé eszedbe sincs,

Hogy ama rejtett zugba betekints;

Hogy kulcsa hol van, el is feleded,

A zárt pedig a rozsda eszi meg.

De egyszer aztán, egy ködös napon,

Ha fojtogat az életunalom,

Nem is tudod, hogyan, véletlenül

A pókhálós kulcs elibéd kerül.

Próbálod véle szíved rejtekét,

Örülsz neki, hogy fordul benne még-

Csak akkor kell sirnod keservesen,

Mikor már csak hamut lelsz odabenn.

Móra Ferenc