Képek

Mosolyogni tessék!

Mosolyogni tessék!

Persze nem szüntelenül,
nem reggeltől estig,
De bujkáljon bennünk a mosoly,
minden eshetőségre készen,
Hogy bármikor felragyoghasson.
Mert a mosoly meggyőződésem,
szerint mindig egy kis fényt
hoz az életünkbe,meg a máséba is.
Kicsike fényt,de sok kicsi,
mint tudjuk,sokra megy.

Az idő kijelölt minket

Fölemellek vállaimra, fölemellek az égig, hogy lássalak.
Furcsa az nekem, hogy hajadban rügyezik a madár-boldogító tavasz és hogy melleid párájában áttetsző angyalgyermekek pihennek én nem tudok mást csinálni előtted, csak nyűtt kalpagomat leveszem és köszöntelek mert oly gyönyörű vagy kékszínű ruhácskádban a pacsirták keringőt ropnak a szemeinkben hogy soha ne unjuk meg egymást, s hogy lélegzeteink virágozzanak a jelenben, majd a holnapok szigetére evezünk királyi nászra abban az órában az élettel bizalmasan nézünk szembe szeretlek nőiességedért, gyöngédségedért, amely körötted lebeg.
Boldogság könnyeiben szunnyadok.
Nézd csak kedves, amikor a hajnali tenger szellőjétől megújulva dolgomhoz látok, a te mosolyod énekel megdagadt szemhéjamon, amikor véget ért a fájdalom.

Leleszi Balázs Károly

Velőmig

Velőmig szivárog csókod.
Nyelved parazsa
átjárja titkolt szegleteim.
Belém oltódtál.
Nyüzsögsz bőröm alatt,
vérem lemezkéi között.
Végső sóhajtásod
sejtembe költözött.
Egy nedv mozgat minket
kívül, s belül…
szerelmünk, mint a só,
lerakódik.
Csendesen ránk ül.

Serfőző Attila

Tizennégy sor

Hogy ifjú tested átsüt a halálon,
másfélezer magányos éjszakámon,
hogy vakmerőn és jogtalan szeretlek,
hogy árvaságom ablakát beverted,
hogy lelkem fölvérzi a hulló ablak,
hogy a temetők rám ujjal mutatnak,
hogy vén szememben nincs egyéb dicsőség,
nincs más erény már, csak az ifjú szépség,
hogy gyűretlen hasad, tündöklő térded
napkeltét lesik a didergő éjek,
hogy nyitott szemmel alszom, mint a holtak,
mert arcod fénye nem szűnik fölöttem,
s kiver a boldogság, mint a verejték -
oly gyönyörű! oly elviselhetetlen!

Mégsem érzed soha, hogy nem volt érdemes

Ha csókéhes vágy támad ajkadon
míg sóhajtalan éjeken várod jöttömet
mardos a hiány, s Te hagyod, hogy fájjon
mégsem érzed soha, hogy nem volt érdemes.

Szerelmünk édes ízét őrzöd bőrödön
s nem engeded, hogy más lemossa rólad
reményt dobog a szív, és túl a gőgünkön
maradunk a múltunkkal összefonódva...

Lassan leszáll az este…

Már lassan leszáll az este…
A szellő szárnyal a tájon…
Homály száll a kertre, a madarak
is elcsendesednek, nyugodni térnek…
Szelíd árnyak telepednek ránk…
A hold is kukucskál és a csillagok
sziporkáznak az égbolton…
Az utóbbi idők gondjaival telve
valahogy ma mégis csendes,
nyugalmas napom volt.
Magamban, csendesen merengek…
Megpihenek emlékeimben…
Olyan jó érzés, mikor szeretnek
és mikor szerethetek…
Szegény vagyok…
De valóban szegény, akinek szíve
szeretettel van és lehet tele?
Álomra hajtom fejem,
és gondolataimban
annyi minden kavarog…
Rád gondolok… Arra, hogy
mennyire szeretnélek átölelni…
Ringatom magam az álmok kékségében…

Számomra nincs másik,

még ha a szív bele is szakad,
forró vassal megbélyegeztél,
a szívem közepébe égtél,
nem doboghat már nélküled,
az a seb, örökre - a Te jeled.
SZERETLEK MINDÖRÖKRE!

SZERETLEK

Hányszor mondjam, ismételjem újra, és súgjam füledbe, kiabáljam ki a világnak: Szeretlek!
Ahogy hagyom, hogy ez az érzés körbefussa testem, mint átható borzongás, fagyasztó hideglelés, felkiáltok magamban.
És sóhajok sorakoznak, melyek között megint itt van a felismerés: a boldogság remegése, a szerelem bizsergése, mely felvillanyoz, bántás, sértés ellen felvértez, bizonyos dolgokat kizárólagossá tesz, általad, érted, érettünk!
Merni, ennél bátrabban, nem lehet! Hinni, erősebben, senki nem hihet, mint ahogy én hiszek, és bízok magunkban, Édesem! A vágyak gátjait mi magunk emeltük, hogy aztán leküzdjük azokat!
Az észérvek sorláncait tapasztalataink szülik, s bölcsességünk zúzza szét napról, napra!
Légy gátat ledöntő puszta érzékiség! Légy inkább bölcs, mint tapasztalatlan eszes, hogy mindenki arcába bátran nevess! Nem kértem, hogy kísértsd a balszerencsét, csak, hogy vedd fel a kesztyűt, melyet az arcodba vágtak egykor!
És jól nézz a tükörbe, mert nem az vagy, kinek hisznek, s látod magad! Ne mások görbe tükrébe bámulj! Igaz tükörbe néz végre: az én szemembe!

Hányszor figyeltük fájó szívvel az ég madarait, hányszor sóvárogtunk, kívántuk magunkat a helyükbe. Irigyeljük szegényektől azt a keveset, ami jut nekik, mert fáj, hogy mi földhöz ragadtunk, fáj, hogy nem repülhetünk a csillagokig. Pedig, ha saját szárnyainkon szárnyalhatnánk, egyszeriben nehéz teher lenne, fájna, és fárasztana, a színe se tetszene, kevés lenne a sebesség, akkor a fényt irigyelnénk, mert gyorsabb, mert ragyogóbb, mert messzebbre hatolóbb. Észre se vennénk, milyen gyönyörű dolog a repülés, mint ahogy azt se vesszük észre, milyen csodás, hogy élünk, hogy vagyunk, hogy szeretnek, és szeretünk, hogy milyen gyönyörűséges, milyen csillogó a fény sebességével a szeretet szárnyain szárnyak nélkül is repülni.