Mesemúltban

Valamikor réges-régen,

képzeletben gyufaárus voltam.

Otthonok meleg fényénél fáztam

koldus-hideg kapualjban.

Álmomban

Nap voltam, szél voltam,

esőként hulltam a földre.

Hollószárnyak röpítettek

vadvirágos, zöldellő rétekre,

tündér-leplet terítettem

bélpoklos, fekete sebekre.

Vágytam, hogy lehessek

könny-harmat reggelek,

regés szivárvány-egek,

s legendák ismerőse:

didergő királyok,

jávorfát öntöző leányok,

faragott furulyák

csöndes könyörgése.

Örökkön keresve, futva és elesve

utaztam a Föld körül,

csillagok közt, holdsugárban,

lebegve, magányos-nesztelenül.

Mesemúltból visszatérve,

vállamon maradt egy kék palást.

Rózsám tüskéje, mint a hajnal tiszta fénye,

s mint anyám, gyermekem, szerelmem ölelése,

mind, mind engem vigyáz.

Hitem, s igazam bennem érik,

s bár vagyonom szűken mérik,

tudom, hogy mi fontos, megmarad.

Lábaim már nem sietnek,

Utamon törött szárnyú angyalok

szelíd mosollyal követnek –

a Világgal egy vagyok.

S te édes-szomorú,

gyermeki varázs-világ,

úgy lobogsz bennem most is,

mint rőt gyertyaláng…

s ringatsz, ringatsz,

mint hajdani mesékbe halkuló,

hulló csillagok vágyaiba temetett

- de el soha nem feledett -

álmot hozó, örök éjszakák.

Arany-Tóth Katalin

Átfestem az eget...

Gyermekként, álmaim felhőkre festettem,

ott bóklásznak most is az ég kék tengerén,

kevés egy élet, hogy újra megkeressem,

oly sok álom bújik tollfelhők peremén.

Hittem, a bárányok mindig visszatérnek,

s átszínezik újra lenkékre az eget...

minden pillanatra adhassanak szépet,

s ne kelljen keresnem... kapjam az édeset.

Mikor fáradt vagyok, s felnézek az égre,

még patyolatszűz álmok eveznek fölém,

felismerem mind, hisz én írtam az égbe...

s könny szökik szemembe, hogy nem lehet enyém.

Mától új ecsetet fogok a kezembe,

széjjeltépem régi, földbarna láncaim,

átfestem az eget azúrkék remekre,

és hattyúfehérek lesznek majd vágyaim.

Napkorong vigyáz rám aranyló kacajjal,

bíborhajnal ébreszt mindegyik reggelen,

parázsnarancs ingben int búcsút a nappal,

s mélykék bársony ölel tűzforró éjjelen.

Nagy Ilona

Bella István Utóirat egy szerelemhez

Reggeledik odakünn és bennem

lassan felkél a nap.

Kirajzolódik arcod, és szerelmem

lepkéi kirajzanak

a fényre, hol a tollászkodó bánat,

késő madár, az égbehamvasul,

s megőrzi a magányt, mit magának
se mond az ember, csak így, hangtalanul.

...ez a zord világ mérgezni vágyik a szépséget,

...ez a zord világ mérgezni vágyik a szépséget, de tiszta lelkű gyönyörűséget, embernek maradott lény-képet összetörni nem tud, kíméletlen vasöklével zúzni akarja, és párszor földre sújtja megtépázott szárnyaiddal küzdő tested, de végleg porba gyalázni nem mer, mert olyan nedűt adsz a szomjazó léleknek, amelyet végleg eltörölni oly halálos vétek lenne, ami a végromlást visszafordíthatatlan sorvadássá gyorsítaná... nem maradna, csak egymás szókaszabolása miatt vergődő haldokló lelkek képmutatása, emberi álarcok mögé rejtett gonoszságok széles, színes palettája, amelyből ördögi festőművész-kezek alkotnának fájóan torz képeket...ez volna nélküled...


Moha

Koldus álmok rongyos fekhelye…

Koldus álmok rongyos fekhelye…

Törött ágakon csendbe fonódva,

hegedű húrjain hangtalan visítva

siklanék újra és újra veled …

Lennék tavirózsa, mit ringatna szellő,

lágy hullámokra simulva.

Kürtök, üstdobok között,

pattogó szikrák fölött szállnék,

majd csipkebokor rejtekébe bújva,

két dobbanás közötti szünetben

dallam lopózna halvány sziluettemre.

Illat lenne ágyam, s vágyam,

mi testet öltene dideregve,

mint börtön rácsain át a fény,

szökne pihegve lüktető árnyak,

combok rejtekébe,

és siklana kéjjel,

hullámok sírhelyébe éjjel,

hogy meghúzódjon szemérmetlenül

Isten tenyeré(be)n.

Hát ringass tavirózsát, nádat,

adj szárnyat halódó vágynak,

sziklák mozduljanak, és haljanak bele,

mint az éjszaka szétterülő hajába

a kelő nap első sugara.

Sejtelmesen…

Mert még úgy maradnék,

csendbe fonódva,

egy buja éjszaka hajába fúlva,

mint a tegnapi fény,

mi újra és újra összefon veled …

Koldus álmok rongyos fekhelye ...

Zsefy Zsanett

ma...

valahogy

mindent túlharsog a szenvedély

járatlan utakon kószál képzeletem...

szememben egy ártatlan könnycsepp

menedéket keres miközben az idő

ráncokra írja meséit az arcomon...

ábránd esik az ablaküvegre

a pillanat kicsúszik kezemből

könnycsepp befejezi útját

majd méltóságot nyit rám

egy másik pillanat...

Köszönöm

Még nem tudom véges időm mikor fog lejárni.

Azt sem hogy mikor kell tőled búcsúznom.

Ezért, most szeretném megköszönni neked,

Hogy életvidám nyárrá fested őszi alkonyom.

Égig érő sziklák között bujdosott a napfény,

Csak távolról láttam, hogy másnak ragyogott,

S míg álmodozva néztem a közte lévő tengert,

A sodródó hullám is, csak könnyeket hozott.

Gyorsan szálló hónapokból évtizedek lettek,

Mahagóni hajamból pár ezüstszínű tincs,

Melynek csillogása már réges-rég megkopott,

De szemed tükörképére még fénycsillámot hint.

Kitárom a szív kapuját, s beengedlek téged,

Hogy szenvedélyes csókjaimat ajkaidra vond.

Mert te vagy, ki a létnek minden röpke percére,

Egy villanásnyi törtfényből is égi áldást ont.

Kun Magdolna

VISZONTLÁTÁS

- Erdőcském, azt kérdezem:

Megvagy-e még kedvesem?

Azóta, hogy láttalak,

Hej, sok évünk elszaladt,

Azóta, hogy útra keltem,

Messze tájra, messze mentem.

- Ahogy voltam, úgy vagyok,

Télen orkánt hallgatok,

Mely tar ágam tépdesi,

Útjaim mind elfedi,

Kis csurgóim megfagyasztja,

S éneklőim elriasztja.

- Miként egykor, úgy vagyok

Nyáron nótát hallgatok

Itt az ér útján, alattam,

Ezt mindenkinek megadtam -

Asszony, lány dalolja egyre,

Hogyha friss vízért siet le.

- Hej, szelíd-vizű nagy erdő,

Egyik év fut, másik eljő,

Bárha ifjan nősz te fel,

Mégis mind ifjabb leszel.

- Mit sok év! Hány század óta

Hull a csillagfény a tóra;

Hogyha rossz vagy jó idő jön,

Széltől zsong a lomb sok őszön;

Jó vagy rossz idő lehet,

Vén Dunánk tovább siet.

Csak az ember ingatag,

Egyre tévelygőn szalad.

Ám mi nem fogunk elfutni,

Ahogy voltunk, úgy vagyunk mi:

Tenger vize zúgó árral,

Itt a föld sok pusztasággal,

Fönt a holdvilág a nappal

És az erdő száz patakkal.

(1960/1968)

Franyó Zoltán fordítása

álmok útja,

Messze visz az álmok útja,

szívem újra lángra gyújtja,

s óh, be tud az égni!

Becsap mégegy szerelemmel,

de amit érzek a szívemmel,

nem lehet elérni…

Megőrült az egész világ,

minden csupa, csupa virág

amerre csak nézek,

s csak kacag az álom rajtam,

mert elhinni de akartam

azt, amit most érzek…

Úgy imádtam, úgy szerettem!

Szinte a bolondja lettem,

eltaszított mégis.

S ha suttogtam szerelmesen:

de szeretlek, én kedvesem,

visszasúgta: én is…

Hazugság volt minden szava,

bár elhitte ő is maga

mit álmában érzett.

Nem nézte meg soha arcom,

s szívemet, bár kézben tartom,

nem látta, hogy vérzett..

Becsapott egy régi nóta-,

-elszállt az is rég azóta,-

s elszállt az a nyár is.

Odakötve délibábhoz

volt, amit a boldogság hoz,

jött, és elment máris…

Elvitte az életemet,

s mély síromba élve temet,

mégsem csordul könnye…

Talán itt, a hársak alatt,

-ha sok idő már elhaladt-,

nem fáj már közönye…

Tudod arra gondoltam,

Tudod arra gondoltam,

kihűl, megdermed a lélek,

ha nincsen benne szeretet…

az a belső hideg

az embert átjárja csontjáig,

és aki nagyon fázik,

annak cudar dolog a világ,

lehet a legcsodálatosabb nap,

mégis, a belülről vacogó

felmelegedni képtelen,

belőle semmit se érzékel…

s ha a szeretetlenség fagyaszt,

a szeretet felolvaszt, átmelegít,

és ha valaki nem fázik,

ha mindig közel a kályha,

(az ember a belsőjében

viszi magával mindenhova)

akkor szép még a leghidegebb,

a legmorcosabb tél is…

olyan talán nincs,

hogy valahol ott az igaz szeretet,

és aki ad otthont neki ,

az mégse szeretne élni,

talán, mert a szeretet melege

megszépíti a világot …

elér az a meleg messzire,

az a meleg virágot fakaszt,

az a meleg boldogságot teremt,

abból a melegből

soha se csak annak jut,

aki a lélekhez legközelebb áll.

.kaktusz