Ha erdőben jársz

nyisd ki a szíved,

a kanyargó ösvényen

engedd szárnyalni hited.

Engedd, hogy az ágak

hajadhoz érjenek,

hogy a sötét mohák

kezedhez férjenek.

Válóczy Szilvia

Elengedni? Lehetetlen…

Mert meg kellett tanulnom idomulni

remegő tenyeredbe simulni,

haragodba csendesült zápor ha lettem

öledbe hullottam rémült tehetetlen,

s csúsztam, mint könnyű sós lé

lassan hűlve a föld felé.

A bőröm mi emlékszik rád

forró kiáltás csupán a nyár

szikkadt repedésben a nyom,

mit szemérmes ajkad hagyott,

hosszú ujjad varázsolt borzongó pihét

forró lázad nem csitult leheletét.

Tenyerem érzi a vér zakatolta kínt,

a szégyenlős csók ragasztotta pírt

lüktető arcodon.

Látod?

Megtanultam a leckét, tán még időben

hogy lásd, megadom magam, erőtlen

alázat hajlít lábaid elé

örököm feladva érintésedért,

mint pondró görbülök magamba

szomjazom ajkadról csorduló szavadra

egy csepp, egy elhaló sóhaj csak az élet

kifeszített szárnyakkal leszek készen,

hogy ujjad hegyéről az első langyos szél

ragadjon fel, fel a felhők fölé.

Brada Ági

Lesznai Anna Másfajta szívemről

Ne hajts az én szavamra

Ha szépen szólok s lágyan,

Ne higgy a vergődésben

Ne bízz a vágyódásban...

Mert jobb szeretem nálad

A zöld lesznai tájat.

A tarka díszű kertet,

Melyet mint rakott tálat,

Dús gyümölccsel kevertet,

Sokszínű dús virággal,

Nyújt ég felé a domb.

Mert jobb szeretem százszor

Nézni, mikor kigyúl,

Este zajtalanul,

A piros szemű házsor,

Mint szeretem a vágyad.

Jobban, mint két szemed,

Kívánom rám hajolva,

Látni a kék eget.

Ha tér, az esti porba

Konduló bús kolomppal

Kavarva felleget,

...Többet ver fel a csorda

Az élet szent porából

Mint amit rám olvashatsz

Szegény emberszavakkal

Mint amit rám csókolhatsz

Szegény emberajakkal

Az élet mámorából.

És számon kérném egyszer

Keserű kínnal én,

Amit tőlük elvettem,

Hogy tereád szeressem

Szerelmünk reggelén.

A meg nem lesett fűszál

Szellőben reszketését,

Két bús fekete felhő

Közé szúrt sugár ékét.

Mulasztott arany estem

Kiket a dőre testem

Könnyű csókokra váltott.

Széljárta tetőn támadt

Száz tündérpalotámat

Mind számon kérném tőled,

Kik mind a sárba dőlnek

Tompa teljesülésben.

Ó, ne vágyj külön válni

Az édes mindenségtől

Amely szívemben szunnyad,

Hadd szeresselek együtt

A földdel és a széllel,

Az örökifjan térő

Halhatlan falevéllel,

A nappal és a dérrel

Mely füröszti a fákat.

Az örökifjú vággyal,

Mely most átjárja testünk,

És összeköt a léttel.

Mint anyaméhben alvó,

Bűvös álomba hajló,

Kicsinyke magzatot

Táplál szüléje vére...

2

Ha most tereád nézek:

Éltet és Istent érzek

És százarcú a testünk.

De ha egyszer elestünk

Bús, fukar szerelemben,

Akkor mindennek vége.

Mint túlérett gyümölcs

Mely őszi esten ég,

Porlad már, míg piroslik

És leválik az ágról,

Úgy hull az életfáról

...Alig vágy, máris emlék...

Nehéz nedvébe lankadt,

Bús, betelt érzelem

És ifjak csak az alvó

Öntudatlan csírák,

Az el nem csókolt csókok,

A ki nem nyílt virág.

Ha most tereád nézek:

Éltet és Istent érzek

És százarcú a testünk.

De ha egyszer elestünk

Bús, fukar szerelemben,

Akkor mindennek vége.

Mint túlérett gyümölcs

Mely őszi esten ég,

Porlad már, míg piroslik

És leválik az ágról,

Úgy hull az életfáról

...Alig vágy, máris emlék...

Nehéz nedvébe lankadt,

Bús, betelt érzelem

És ifjak csak az alvó

Öntudatlan csírák,

Az el nem csókolt csókok,

A ki nem nyílt virág.

Tóth Árpád

Hogy is volt csak? A fáradt, bús öt érzék,

Öt halk rabszolgám, ernyedten pihent,

A színek selymét és a hangok ércét

Elejtették. Sötét volt. Tiszta csend.

Homályosan, mint félálom lidércét,

Még sejtettem a süllyedő jelent,

Egy kósza inger jött, de már nem érzék,

Felfogták még s nem tudták, mit jelent.

Egy csöndes park előtt zsibbadtan álltam:

Szelíd csoportban tündérképre váltan

Leányok néztek rám, - vagy rózsatők?

Ugy éreztem, az ég vállamra reszket

S körültem csöndesen táncolni kezdtek

Nőszagú rózsák s rózsaszagú nők.

Szabó Lőrinc:Semmiért egészen

Hogy rettenetes, elhiszem,

De így igaz.

Ha szeretsz, életed legyen

Öngyilkosság, vagy majdnem az.

Mit bánom én, hogy a modernek

Vagy a törvény mit követelnek;

Bent maga ura, aki rab

Volt odakint,

Én nem tudok örülni csak

A magam törvénye szerint.

Nem vagy enyém, míg magadé vagy:

Még nem szeretsz.

Míg cserébe a magadénak

Szeretnél, teher is lehetsz.

Alku, ha szent is, alku; nékem

Más kell már: Semmiért Egészen!

Két önzés titkos párbaja

Minden egyéb;

Én többet kérek: azt, hogy a

Sorsomnak alkatrésze légy.

Félek mindenkitől, beteg

S fáradt vagyok;

Kívánlak így is, meglehet,

De a hitem rég elhagyott.

Hogy minden irtózó gyanakvást

Elcsitíthass, már nem tudok mást:

Mutasd meg a teljes alázat

És áldozat

Örömét és hogy a világnak

Kedvemért ellentéte vagy.

Mert míg kell csak egy árva perc,

Külön; neked,

Míg magadra gondolni mersz,

Míg sajnálod az életed,

Míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan

Halott és akarattalan:

Addig nem vagy a többieknél

Se jobb, se több,

Addig idegen is lehetnél,

Addig énhozzám nincs közöd.

Kit törvény véd, felebarátnak

Még jó lehet;

Törvényen kívül, mint az állat,

Olyan légy, hogy szeresselek.

Mint lámpa, ha lecsavarom,

Ne élj, mikor nem akarom;

Ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan

Börtönt ne lásd;

És én majd elvégzem magamban,

Hogy zsarnokságom megbocsásd.

Zimonyi Zita :(szerelembölcselet)

ha két tárgy ütközik, a gyengébb törik,

ablakba kő csapódik, sikolt a szilánk,

követ kaviccsá ölel gyöngéd hullámzás,

nehéz vasdarab repeszt dacos márványt,

engedetlen vasat megtör, s hajlít parázs,

istenemhez imádkozom térdepelve: érted,

istenedhez fohászkodsz esengve ellenem,

ha két akarat szembefeszül, az erős tarol?

ha két tárgy ütközik, a gyengébb törik?

ki a gyengébb: én, aki égek, s égetek,

vagy te, kinek jégtestébe tört tűzszívem?

Ady Endre: Halottak napján

Halottja van mindannyiunknak,

Hisz percről-percre temetünk,

Vesztett remény mindenik percünk

És gyászmenet az életünk.

Sírhantolunk, gyászolunk mindig,

Temetkező szolgák vagyunk!

-- Dobjuk el a tettető álcát:

Ma gyásznap van, ma sírhatunk!

Annyi nyomor, annyi szenny, vétek

Undorít meg e sárgolyón...

Hulló levélt hányszor feledtet

A megváltó, a gyilkos ón!...

Óh, hányszor kell a sírra néznünk,

Hogy vigasztaljuk önmagunk --

-- Dobjuk el a tettető álcát:

Ma ünnep van, ma sírhatunk!...

1899 november 1

Baj Anna: Halottak napja

Elég időt szentelünk-e életükben szeretteinknek,

 gondolom, mindenki fejében megfordult már - a sír előtt állva.

Ezen a napon minden más

Újra mélyen érint meg a gyász

Nincs már velünk együtt

Kit ismertünk vagy szerettünk

Ma lélekben újra együtt lehetünk.

Eszembe jutnak az együtt töltött napok

Fülemben újra megcsendült a hangod

Szinte látom minden mozdulatod

Nem is tudhatod, mennyire váj hiányod.

Gyertyákat gyújtunk és mécseseket

Ezek a fények világítsanak Neked

Örök világosságban, békességben nyugodj

Soha el nem felejtünk, biztosan Tudod!

Kosztolányi Dezső: Halotti beszéd

Látjátok feleim, egyszerre meghalt

és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.

Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,

csak szív, a mi szívünkhöz közel álló.

De nincs már.

Akár a föld.

Jaj, összedőlt

a kincstár.

Okuljatok mindannyian e példán.

Ilyen az ember. Egyedüli példány.

Nem élt belőle több és most sem él

s mint fán se nő egyforma két levél,

a nagy időn se lesz hozzá hasonló.

Nézzétek e főt, ez összeomló,

kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz,

mely a kimondhatatlan ködbe vész

kővé meredve,

mint egy ereklye,

s rá ékírással van karcolva ritka,

egyetlen életének ősi titka.

Akárki is volt ő, de fény, de hő volt.

Mindenki tudta és hirdette: ő volt.

Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt, .

s szólt ajka, melyet mostan lepecsételt

a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja,

mint vízbe süllyedt templomok harangja

a mélybe lenn, s ahogy azt mondta nem rég:

"Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék" ,

vagy bort ivott és boldogan meredt a

kezében égő, olcsó cigaretta

füstjére, és futott, telefonált,

és szőtte álmát, mint színes fonált:

homlokán feltündökölt a jegy,

hogy milliók közt az egyetlenegy.

Keresheted őt, nem leled, hiába,

se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,

a múltba sem és a gazdag jövőben

akárki megszülethet már, csak ő nem.

Többé soha

nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.

Szegény a forgandó, tündér szerencse,

hogy e csodát újólag megteremtse.

Édes barátaim, olyan ez éppen,

mint az az ember ottan a mesében.

Az élet egyszer csak őrája gondolt,

mi meg mesélni kezdtünk róla: "Hol volt..."

majd rázuhant a mázsás, szörnyű mennybolt,

s mi ezt meséljük róla sírva: "Nem volt..."

Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,

mint önmagának dermedt-néma szobra.

Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.

Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.

Reményik Sándor: Halottak napja

Halottak napja van. Az első,

Mióta döngve hullott Rá a hant.

A Sír tövében egy-egy fénybogár

Csillog. Különben sötét a határ,

S hosszú az éj alant.

Szívek, tilos a nagy világítás,

S virág sincs annyi már,

Elpazaroltuk régi ünnepen;

Egy-egy szálat visz némán, könnyesen,

Ki ma este a temetobe' jár.

Hiába, virág sincsen annyi már.

De egy-egy szálat letenni szabad.

S hallatni tompán, fojtottan szavunk,

És aztán: kezet fogni halkan, loppal,

Egyik halott a másik halottal:

Ó, hisz' mi itt mind halottak vagyunk.

Ó, a halál.

Mi ismerjük csak, pici gyerekek.

Utunkba áll,

s könnyes, pityergő szájunk megremeg.

Ó, a halál.

A játszótársunk és tréfál velünk.

Rohanva száll -

Ő a fogó - és jaj, jaj, jaj nekünk,

tépázza gallérunk, ijedve forgunk,

és kacagás közt betöri az orrunk.

Kutakba látjuk, mély vizek felett,

sötét szobákba kuksol reszketeg,

lepedőben - így mondta épp a dajka -

kasza van a kezében, nincsen ajka,

és fondoran vigyáz,

mikor suhan az esti láz,

s a hőmérőn, ha ugrik a higany,

csontos markába hahotáz vigan.

Övé a bál,

Ő a halál.

Farsangos éjen a nagyok mulatnak,

de kis szobánkba fekete az ablak,

az éjbe kint

Ő ránk tekint.

Mi gyermekek, mi küszködünk vele,

s játékpuskánkat fogjuk ellene.