betakarom mezítelen lelkem,

betakarom mezítelen

lelkem,

majd csendben

beléd lesek...

zajt se csapok,

nesztelen zárlak

féltett álmokba...

kintről figyellek

ahogy

szívemben ébredsz...

Moha

Gyurcsó István: Szememben hordozlak

Lehetsz nagyon messze,

akármilyen távol,

közelemben jársz Te,

ha én úgy kívánom.

Szememben hordozlak,

örök tükör vagyok,

belerajzoltak már

a sugárzó napok.

Gyémánt reggelek

véstek a szemembe,

hogy az éjszakáim

veled teljenek be.

S lehetsz nagyon távol,

akármilyen messze,

csak bezárom szemem,

s itt maradsz örökre.

Ki tudna elvenni

tőlem, ha nem adlak!

Itt vagy te, a legszebb,

így csak én mutatlak.

Igazítsd meg hajad

két szemem tükrében,

úgyis ritkán látod

magad ilyen fényben.

Tristan Tzara: Elágazás

Nem akarlak elhagyni

Mosolyom úgy a testedhez tapadt

Mint az alga csókja a kövekhez

Hajlott korom mélyén egy jókedvű lármás kisgyerek él

De csak te tudod kicsalogatni házából

Mint kedves hangok a csigabigát

A fű közül

Virágok üde keze tárul felém

De nekem csak a te hangod a kedves

Mint kedves kezeid, mint a megfoghatatlan este, mint a pihenés.

Tristan Tzara

 Somlyó György fordítása

Erdős Olga: Kopogtatás nélkül

Tudom, a tűzzel játszom,

hisz kopogtatás nélkül jöttem.

De már késő, bent vagyok -

az életedben.

Féltve őrzött múltad

kongva

üvöltik utánam

az elhagyott termek.

Lépteim visszhangja áruló jel,

a kulcs maga.

De még nem tudom,

mit rejt a hetedik szoba.

Ujjam végigfut a porlepte asztalon:

sorokat írok, talán egy verset.

A jelenben hagyott üzenet.

Még egy fahasáb a parázsra,

aztán megyek, és újra álmodom,

ami volt, és ami lesz - veled.

Mert nélküled nincs varázsa

se a mának, se semminek.

Wass Albert: A titokzatos őzbak

Megtanultam az erdő életét s ez az élet szebb volt, mint minden egyéb élet a földön, szebb, őszintébb, tisztább, igazabb. Komoly és szép gondolatokat adott az erdő s a nagy léha üresség, mely a lelkemet már-már uralni kezdte, megtelt újra szép és jó érzésekkel, amiket az erdőtől kaptam s a csendtől, amely úgy áradt szét az erdő fölött, mint Isten meleg lehelete.

Szabó Lőrinc: Pocsolyák

Esett. Megint kisütött. Szanaszét

tócsák ragyogtak. Mint mély szakadék,

nyílt elém egy-egy tükrös pocsolya,

a fekete Föld egy-egy ablaka,

s az Ég beléjük oly mélyre esett,

hogy szédítette a rémült szemet

s egy pillanatra elhitette, hogy

lent valahol egy másik ég ragyog,

igen, egy másik: az, amelyik a

talpunk alatt szikrázik: Számoa

vagy hogy is hívják azt a szigetet,

mely valahol épp alattunk lehet:

annak az ege tátongott felém,

vagy majdnem az, olyan iszonyú fény,

oly gyönyörű, gyémántkék áradás

rohant meg lentről, olyan ragyogás

csapott elő, és olyan hirtelen,

hogy azt hittem, mindjárt beleesem,

és csak kápráztam és szédültem és

oly jó volt e gyönyörű tévedés,

hogy sokáig eljátszottam vele

s szerettem volna mutogatni… De

aztán, mégis, nem szóltam senkinek:

kinevettek volna az emberek,

míg most, versben, elhiszik a csodát,

a valóságot: hogy a pocsolyák

tükrös fényükkel a tavaszi napban

kilyukasztották a Földet alattam!

Zsefy Zsanett Az eső szerelme

Szerelmes lett az eső a szélbe,

imádta amikor az susog,

nyári éjek csendes magányába

ahogy hordta az akácillatot.

Szerette a felkorbácsolt képet,

folyók felett dúló erejét,

megcsodálta a kis semmiségből

felduzzadó hatalmas legényt.

Messzi tájról indultak ők ketten,

útjuk gyakran találkozgatott,

az őserdő fülledt melegéből

az ég a földnek zivatart lopott.

Cseppenként mind halomba hordta,

fellegfészkében az eső suhant,

a szél kísérte sivatagon túlra,

hol szívében szerelem fogant.

Csillogtatta millió kis cseppjét,

lágy permettel szórta a határt,

szikrázott szirmokon kacéran,

láb' lógázva is a szélre várt.

De hiába minden trükkös szándék,

a szél rohanva tört mindenen át,

az eső függönyét széttépve

pusztulást hagyott maga után.

Szerelmes volt az eső a szélbe,

de cseppekre tört benne a vágy,

így, ha fájó képek gyötrik néha,

jéggel veri máson el baját.

Boda Magdolna Az üvegen túl az éjszaka,

Az üvegen túl az éjszaka,

ideát pedig a lámpa

gyenge fényeszép szavak,

… és az emlékek polkát járnak az ablakom alatt.

Markomban függönyöm széle,

virrasztok, s álmaimban,

a csipkén átszűrődő éji fények,

neonok pislogó fémes kékje.

Arcom arcod tükörképe.

Micsoda különbség:

az üvegen túl az éjszaka,

ideát pedig a lámpa:

gyenge fénye.

Kinn: te,

idebenn: én, magam

Szilágyi Hajnalka Összefonódva

Két kezem nyújtom feléd ,

látod tenyerembe zárt csupasz létem?

Nézd, azokat a kusza vonalakat,

tudod, nem hazudnak…

csak kanyarognak csendben,

s morzsolódnak rajta az évek,

mutatják honnan indultam,

s utam valahol, egyszer véget érhet…

Apró kacatokat rejtegetnek...

a keskeny arcú hold sápadt fényeit

könnyekbe izzadt hideg párnákon,

ezer átokkal körbefont üvöltő éjeket,

hol csak a reszkető szél lengette

holt ritmusban táncoló csendem.

Most végtelen hömpölyög a világ

egymásra feszül kiáltva a nap, az éjjel,

a homály lassan köddé fénylik az úton,

ahogy eljátszik mögöttünk a múló-idő.

Az ásítozó éj medrébe vetkezzük

száműzetésre ítélt lidérc-magányunk,

s látjuk a kifeszített folyó tükrébe simulva

jelenünkben toporgó holnap-álmunk.

Kapaszkodunk a tajtékzó fénybe,

hogy ne legyen több zuhanás.

Ólomüvegén keresztül az ég

szivárvány-ködöt szitál ránk.

A nyújtózkodó puha sötétben

tenyerem tenyeredbe zárom,

homlokod mögé bújtatom a lelkem,

hogy a te szemeddel lássam a világot.

S újból elindulunk

a csendben kanyargó vonalakon,

tudjuk, már nem hazudnak…

szelíd csönddé olvad szerelmünkben

újra az ezerarcú nyár,

hisz’ egykor nekem adtad álmaid,

s utunk is csak együtt érhet véget…

Metty: Semmit sem értettem

Volt már akkor is, hogy semmit nem értettem,

mégis hittem, és sokat reméltem,

magamban rólad álomképeket festettem,

szépen, hogy tetsszen, ki is színezgettem,

gyönyörű lelkedet aranyló sárgára,

édes ajkaidat vágyadó rózsára,

szemedben megláttam a felkelő napot,

hangodban beleszőtt millió madár volt,

nem volt elég ábránd, nappal is folytattam

amit éjszakánként rólad megrajzoltam,

színes-szép képedet egyre csak csodáltam,

míg végre a tökéletest bizony megalkottam,

magamban rólad nem is létezőről,

egy igaz hitű embert varázsoltam,

és vártam, csak vártam, hogy egyszer megtalállak,

de aki Te volnál, maradsz csak ábrándnak.