Komáromi János:Ünnep

ha ünnep jár a világban

minden milyen furcsa lesz

azt hisszük most minden bánat

egykettőre semmi lesz

ünnep jön és ünnep múlik

azután elér a "rend"

végleg semmi nem változik

sem kívül sem "odabent"

nem értjük már a lényeget

nem érezzük a csodát

nem éljük át többé soha

Ünnep igaz "mivoltát"

szemünk mered úgy bámulunk

kezünkkel tapogatunk

hallgatunk és hallgatózunk

de semmire nem jutunk

hol az Ünnep? - kérdezgetjük

választ sehol nem lelünk

mind örökre elveszett hát

az Igazi Ünnepünk?

talán mégis van még remény

ha jó helyen keresünk

néhány percre csendben vagyunk

és nyugodtan leülünk

másként dobban ekkor a szív

felébred a Lélek is

egy perc nyugalom kell csupán

felébred az Ünnep is

gondolatban kezet nyújtunk

így egymáshoz elérünk

rájövünk hogy csak "Egymásban"

lehet Igaz Ünnepünk

Horváth Ilona /Hanoli/ Halkan járnak

Halkan járnak a nappalok,

három királyok,

pásztorok útján

reménnyel indulok,

valahol

szólnak angyalok,

megváltót váró,

békére vágyó,

szeretetben ragyogó,

bűntelen holnapot áhítok

egyszerű szóval,

őszinte szívvel

áldott Karácsonyt kívánok,

s indulok…

Három királyok, pásztorok,

el ne hagyjatok!

Móra László - Karácsony édes ünnepén

Legyen ma templom minden ember szíve,

Melyben a lélek szárnyat bontogat!

Karácsony édes ünnepén

Legyen imádság minden gondolat.

Legyen ma templom minden ember szíve,

S legyen a templom tiszta, szent fehér.

Karácsony édes ünnepén

Istennek tetsző legyen a kenyér.

Szálljon szívünkbe áldott akarat,

Ez kösse egybe mind a kezeket.

Karácsony édes ünnepén

Te légy vendégünk: Jóság, Szeretet!

Akinek könnyet osztogat az Élet

És kín a napja, kín az éjjele,

Karácsony édes ünnepén

Ne fuss előle! Óh beszélj vele!

Testét takard be s enyhítsd sok sebét!

Óh lásd meg, tudd meg: testvér ő veled.

Karácsony édes ünnepén

A szíved szépül, őt ha öleled.

Az emberszívek örökélő őre

Tegye ma össze mind a kezeket!

Karácsony édes ünnepén

Maradj vendégünk: Jóság, Szeretet!

Ady Endre - Virágos karácsonyi ének

Óhajtozom el a Magasságba,

Nagy a csúfság idelenn,

De van Karácsony, Karácsony,

Istenem, én Istenem

S ember-vágy küldte Krisztusunkat.

Két gerlicét vagy galamb-fiókát,

Két szívet adnék oda,

Hogyha megint vissza-jönne

A Léleknek mosolya

S szeretettel járnánk jászolhoz.

Krisztus kivánata, Megtartóé,

Lázong át a szívemen,

Mert Karácsony lesz, Karácsony,

Istenem, én Istenem,

Valaha be szebbeket tudtál.

Óhajtozom el a Magasságba

Gyermekségemben kötött

Minden szűzséges jussommal,

Mert az emberek között

Nem így igértetett, hogy éljek.

Követelem a bódító álmot,

Karácsonyt, Krisztus-javat,

Amivel csak hitegettek,

Amit csak hinni szabad,

Csúfság helyett a Magasságot.

Lábainknak eligazitását

Kérem én szerelmesen,

Karácsony jöjjön, Karácsony

És száz jézusi seben

Nyiladozzék ékes bokréta.

Tudod arra gondoltam,

ha a kicsiny gyermekeket kérdeznék,

melyik ünnep a legcsodálatosabb,

biztos választanák sokan közülük,

maguké helyett

a kis Jézus születése napját...

és úgy igaz,

csodálatos, ritka egy ünnep az,

amikor szerényen háttérbe vonul az ember,

és ajándékozónak maga elé tolja a szeretetet,

legyen jó, vagy rossz az ajándékozott,

nem válogat a szeretet, olyankor,

inkognitóban érzi legjobban az ember,

hogy segítségével adni jó,

gyönyörűséges dolog, kár,

hogy ezt a más nevében adást

az ajándékozó sokáig nem bírja ki,

hamar előtérbe, nevesítésre kerül

a magamutogató ember,

az ajándékozó kilétére fény derül …

akkor már nem is igazi az ünnep,

mert ha a szeretet háttérbe szorul,

ha a fa alatt

várja az ajándékot adó az elismerést,

a köszönetet,

(és hogy cserébe mit kapott ő)

ha az örömszerzés puszta öröme helyett

az öröm várásává alakul,

akkor az ünnep a lényegét veszíti el,

azt, hogy az ajándékot nem az ember,

maga az ünnepelt szeretet osztogatja.
.kaktusz

Nem csábít már...

Nem csábít már engem dal, szín, íz, akármi.

Szeretnék leülni, szeretnék megállni,

Élni csak halva jó.

S vagyok mozdulatlan, tükörsima tenger

Álló vizén tovasikló nyugtalan hajó,

Nyugtalan hajó.

Haláltusa közben s mégis néma hattyú.

Csilingelő csengő és fölötte szivattyú.

Szólok még hebegőn.

Aztán csönd. S a szívem ide-oda kapkod

Bura alatt nincsen hangom, nincsen levegőm,

Nincsen levegőm!

Gellért Oszkár

Melegség jár át,

izgalom, várakozás,

amint szólsz hozzám.

Harcos Katalin

Rémálom

Lázálomban mélyen égve

Égő szemmel bámulok semmibe

Minden furcsa, rémes nagyon

Sötét árnyak futnak falon

Padló reccsen, ablak koppan

Mellem zihál egyre jobban

Elpattan egy kristálypohár

Zümmög valahol a dögbogár

Gyilkolt ember lelke nyüszít

Nem bírja fájdalmát, s visít

Ajtó nyílik, senki nem jön

Lépéseit hallom, ágyamig jön

Érzem teste áramlatát

Jeges kezét, fagy fuvatát

Rám hajol, de arca sincsen

mégis mondja, Drága kincsem!

Ujjai karmokba görbül

Húsomba vág kegyetlenül

Mosolytalan gonosz, hideg

Kegyetlen, s nincs benne lélek

Mondanám, engedj el céda

De szó sem jön az ajkaimra

Falak nőnek körbe, égig!

Rám borulnak nyomnak földig.

Lidércek ugrálnak körbe

Rángatnak le mély gödörbe

Szörnyen félek, s felriadok

Álmodtam csak! Egyedül vagyok!

Károly Nyárády

Csak Veled élhetek...

Lelkembe nézz, mert én ott vagyok!

Gyötrődő, fájdalmas sebek között,

a téged féltő, sajgó perceken.

S a kiszáradt könnyektől felszakadt erek,

már oly régóta vérzenek.

Jéggé dermedt sóhajok fagyos magánya,

fojtogat, és csontomban didereg.

Ne csak az arcomat, megfáradt, ráncos bőrömet,

Hanem szívemet figyeld!

Mennyi kíntól vonaglik, érted aggódva,

Jajszó nélkül, szenvedőn?

Hogy selymes rétté legyen lábaid előtt,

ha erre jársz, fel ne sértsd magad,

hanem, mint lágy fuvallat, úgy lebegj.

Kezemhez simul apró kis kezed.

S az együtt töltött végtelen éveket,

érzem selymes bőrödön.

Hisz mindent nekem adtál.

Elém terítve tiszta, ragyogó lelkedet,

Most is,féltőn átölel tündöklő tekinteted.

Vigyázok rád, mert csak veled élhetek.

Sándor Gyula

Annyi a hiába...

Annyi szerelem van bennem,

annyi édes kín,

annyi boldog fájdalom,

annyi túlcsordult érzés,-

de te nem vagy a vállamon,

édes teher, te drága súly,

hogy suttoghasd - ne búsulj,

én átveszem a terhedet,

és ha kell, visszaterhellek,

mert bennem is túlteng a vágy,

s nem kell, csak egy szék,

egy asztal, egy ágy,

egy fedél, hogy bújjak hozzád,

és nem mérem a szobád hosszát,

csak az időt, mely oly rövid,

hogy életünk beletörik...

Hiába csordul túl a vágy,

hiába otthont ad az ágy,

hiába éget a mámorom,

és hiába pihegsz a vállamon...

Török József