tisztán

ujjaidtól formált

gyönyörbe lobbanó láng

akarok lenni

szemed bogarának

egyetlen pontjában

ahol sebezhetetlen az én-határ

és érzékien élhetlek át...

...tisztán

érdek nélkül

össze-forrva ...némán

Kovács Erika

Ahogy

Nem amit adsz: a szád szétnyíló rése,

nyelved hegyén a méz, a csorgatott,

s nem ágyékodnál a lágy hajlatok,

s nem a szíved felgyorsuló verése,

nem combjaid árnyékos kikötője,

nem csípőd, melled, vállad vagy szemed!

Mind véletlen, nincs benne érdemed,

te sem vagy más, mint gének eredője.

Ahogy adod: a hozzámsimulásod,

lendületeid, habozásaid,

ahogy magad a bőröm alá ásod,

ahogy a karod húz és eltaszít,

ahogy olvadsz és oldasz az öledben:

ez már te vagy. És csak te. Csak mi ketten.

Jatzkó Béla

Amerre én lépek...

Amerre én lépek, amerre én járok,

Álomba hervadnak az élet-virágok!

Ajkamhoz emeltem a meleg szerelmet -

Kezemben a kehely hűs ezüstté dermedt!

Még a fájdalom is elrepül felettem -

Árnyékába burkol - de nem sebzi testem!

Mikor jött az élet, kit reszketve vártam,

Ölelő karomba üres semmit zártam!

Öröm, öröm - hívlak - sikoltok utánad,

Tiporj le a földre - töltsd meg hívó számat,

Barna hajam virág hímporába fúljon -

Fülem megkáprázzék, szemem elvakuljon!

- Öröm, öröm, jöjj el! - Hallod sikoltásom?

Vagy tán hangom tompa - talán az is álom,

Hogy én várva-várlak? - Talán nagyon félek -

Talán nem is hívlak - talán nem is élek?

Lesznai Anna

Múlandó

Ahogy telnek az évek,

mind szorosabban ölel a felejtés,

a tekintet a semmibe réved…

Az ember végülis szerencsés.

Őrizni minek sok bántó szót,

hamis ígéretekkel védett perceket?

Kiöltünk lelkünkből minden jót,

napjaink egyformán, lassan peregnek.

Hangjainkból foszlányok maradnak,

szürkévé fakulnak egykor színes képek,

újra nekiütközünk falaknak,

melyek talán magunktól is védtek.

Éveink ahogy telnek,

a felejtés egyre puhábban karol,

őrült pillanataink nyugalmat lelnek.

Nehéz csendünk az elmúlásról dalol.

Faházi Andrea

Hegedűs László - Nem tudom én már...

Szeretlek én, vagy pusztán ösztönök

hajtanak feléd, ha arra vágyom,

hogy érinthesselek, és kábatag

buja örömmel birtokoljalak?

Szeretlek én, mikor azt kívánom,

hogy lehessek veled

kettesben újra, mikor leszáll a Nap,

és önfeledten ölelhesselek?

Nem tudom én már, csak azt tudom,

hogy a fák rólad susognak, s a szél,

testednek illatát, s lelked kellemét

hordozza. Szeretem ezért

a szellőt. S ha megtalál a vén

hársfák alatt, miközben álmodom,

arcommal véle szembe fordulok,

s vágyó sóhajjal kívánom nagyon,

hogy légy enyém,

hogy újra légy enyém!

fehér inged

Álmomban levettem fehér-inged

és erős mellkasodra tettem

vágyódó meztelenségem.

Lehunyt szemed alatt vibrált a vágy

mozdultam, vagy mozdultál,

de egymásba fonódtunk.

Légzésem felgyorsult és ölemmel,

vagy lelkemmel…(?)

magamba szorítottalak,

majd hajamba tépett

a részegítő sikamlós reggel

és sárgás-barna szemeiddel

sírtam fehér ingedért…

Málna

Szilágyi Hajnalka :Rajzolj körbe

Szeress ...

de úgy szeress most,

ahogy nem szeretett még senki más.

Szeress önzőn, álmaidban és azokon túl,

ahol már az idő csak egy elhajló fénypont,

és a tér oly hatalmassá tágul a képzeletben,

hogy minden belém szeretett sóhajod

alkonnyá perzselődik a szétmálló nap körül.

Szeress csupasz szerelemmel,

ha mellém fekszik ruhátlan árnyékod,

meztelen testeddel takard be

testem hívó szavát.

Feszülj rám, tépd, szakítsd ki álmaimból

a néma hullámokat, és simítsd ajkamra

a hajnal lobbanó tüzét,

szórd hangtalan körém a hold nyugvó ezüstjét.

Fond hajamba szelíden a csillagok fényét,

fésüld bele illatát a kócos reggeleknek,

de most ints csendet a zuhanó fekete estnek,

szólj a zajra, ne zúgassa a messzi harangokat,

kiálts, üvölts a zord égre, ne kopogjon

hideg esőcseppeket nyíló ablakunkra.

Súgd a világnak, forogjon lábujjhegyen

nyitott tenyerében lélegzetünket

Isten arca felé tartva,

míg szemérmes nászunk ring, szétdúlva

eget és földet, poklot és mennyet.

Lopj fény-szirmokat a felhőkön alvó csillagokról,

öltöztesd fel bűntelenné gyónt vétkeim,

karcold az éj fekete tükrére nevem,

betűzd ki hangosan a benned rejlő titkokat,

fejtsd meg a bennem rejtező álmokat.

Válladhoz bújó sóhajomba mártsd becéző ujjad,

s rajzolj körbe mezítelenül a világnak,

engedd takarónk alá kúszni

a lágy testű tavaszba vetkőzött árnyakat,

hagyd táncolni felettünk az angyalokat.

Vedd kezedbe szívem súlytalan némaságát

és tedd a tied mellé, hadd szóljon,

verjen, kiabáljon, sírjon, mint egy hegedű,

majd üvöltsön, mint kósza szélbe kapaszkodó

vad futam egy elhagyott zongorán.

Ártatlanná szeretkezett szerelmünknek

adj helyet a lángoló csillagvilág peremén,

hasíts rést, engedd belélegeznem az életet.

Legyen oltárod az eléd térdepelő bujaságom

és menedékem ölelő két karod.

Zuhanj velem, csókjainkkal,

fürössz meg örvénylő lavinák kékségében,

kéz a kézben kapaszkodva

test a testben összefonódva

fektess le óvatosan

az idő szétnyíló álomvölgyében.

Ájulj mellém ebbe a csupasszá satírozott fénybe

szeretve ölembe, ringva ringj a hajnallal.

Puhává ágyaztam köréd csendesedő vágyam,

arcodra csókolom ezt a meghitt csendvilágot.

Aludj kedves, ne mozdulj,

csak érezd hunyt szemmel,

a finoman játszó reggel édes illatát.

Testedben álmos szíved mellett

helyet kutat magzatszívem,

megrepedt burkában visszhangzik a szó...

szeress, szeress, szeress ...

úgy, ahogy nem szeretett még senki más.

Ágai Ágnes Amikor az ajkak szétnyílnak,

Amikor az ajkak szétnyílnak,

és a csók végigfut a gerincen,

a kéz végigpásztázza a testet,

hullámzik a tér,

a tárgyak összedőlnek,

a magas a mélybe zuhan,

a mélység a felszínre tör,

omlás és emelkedés

megbillent tengelyén

minden másutt van,

de minden helyére kerül,

mert rend van a szédületben,

rend a káosz ősi törvénye szerint,

ahol a végletek

egymást kioltva összeérnek.

Ha álom vagy...

A vágy itt feszül, ujjaim hegyén,

s míg szempillámat lomhán zárom Reád,

Te nyújtózz csak szívem nyitott tenyerén,

én majd lelkemet göngyölöm alád.

Kényelmes így? Nézd az örök omlást!

Ha látlak, semmim nem maradna ép.

Szeresd bennem a szép szavú romlást,

s hogy éltem légy Te a hű bizonyíték.

Én majd vigyázlak, véremmé iszom,

a hited, az üdvöd, a csókod, a szád

Te éltető gyönyör, Te pusztító iszony,

ha álom vagy, engedj álmodnom tovább.

Vörös Liliom

Látlak a kúszó árny fényt faló lelkében,

Látlak a kúszó árny fényt faló lelkében,

látlak a falon táncoló gyertyaláng tüzében,

látom, ahogy az éjen őrt ül a holdfény,

s hidat ácsol gondolat és valóság közé.

Látom égi pipacsizzását a kelő napnak,

látom, ahogy Tavasz csókja ráhull az ágakra,

de nem látom az Élet izzó csipkebokrát,

s nem látok a temetőkben nevem véste fejfát.

Hisz elhamvadt a gyermek, ledobta ruháját,

rámérte hát Sors szabója felnőtti gúnyáját

de rossz lehetett rőfje, s kurta lett ruhám,

megágyaz éjjelente kemény vánkos-ágyán.

S még elfolyik az idő sárgaszín aranya,

és létem arcát nem pirítja az elmúlás csókja,

vágyom a reménynek szúz-tiszta pólyáját,

s vágyaink éjbe fúlt megannyi sóhaját.

Moha