Mit érek Nélküled

Mit ér a szó,ha nincs ki hallja?
Zsibbadt a csend,a föld felett
Széttörik rajta hangtalan
Mit érek én már Nélküled?

Mit ér a szem,ha nem láthatlak?
Napfény helyett szürkület
Elrejtett Téged Kedvesem
Mit érek én már Nélküled?

Mit ér a vers ha nem olvasod?
Leírt szavak, csak bús szöveg
Nem érint mást csak lelkedet
Mit érek én már Nélküled?

Mit ér a könny ha csordul?
Nem hoz könnyebb éveket
Csak bánatból növeszt ágat
Mit érek én már Nélküled?

Mit ér a tűz ha elhamvadt?
Parazsa nem fűti szívedet
Nem őrzöd már,nem vigyázod
Mit érek én már Nélküled?

Mit ér a szív,ha ennyire fáj?
Kiért dobban,ha elveszett
Akit szerettem.
Drága Kincsem,
Mit érek én már Nélküled?

Márai Sándor: Az élet értékéről

Az életnek értéket csak a szolgálat adhat, amellyel az emberek ügye felé fordulunk. Egy kissé szigorúan és általánosan hangzik, de ez az egyetlen igazság, melyet minden következménnyel megismertem. Senki nem ülhet a virágos réten, mint Ferdinánd, a bika, és nem szagolhatja büntetlenül a szép virágokat. Ember vagy, tehát embermódra és az emberek között kell élned.
Embermódra élsz, ha igazságosan élsz. Ha minden cselekedeted és szavad alján a szándék van: nem ártani az embereknek. Ha megkísérled – feltűnés és hiú szerep nélkül – segíteni az embereket. Néha csak azzal, hogy nem hallgatod el, az egyszerű igazságokat. Néha csak azzal, hogy nem mondod tovább, amit mások hazudnak. Néha csak azzal, hogy nem mondasz igent, amikor mindenki kiabál: „Igen, Igen!” Egy életen át, következetesen, nem beleegyezni abba, ami az emberek hazugsága, nagyobb hősiesség, mint alkalmilag, hangosan és mellveregetve tiltakozni ellene. A halálos ágyon csak akkor pihensz nyugodtan, ha minden nap, minden öntudatoddal, az igazságot szolgáltad. Néha nagyon egyszerű és kicsinyes az igazság. De te ne válogass. Ennyi az élet értéke.

..........................................................

Mindent elérhetsz az életben, mindent legyőzhetsz magad körül és a világban, mindent neked adhat az élet s te mindent elvehetsz az élettől: csak egy ember ízlését, hajlamát, életütemét nem tudod megváltoztatni, azt a másféleséget mely teljesen jellemez egy embert, aki fontos számodra, akihez közöd van.

Szivárványt fest...

Szavad májusában lubickol a lelkem
felhőkből szab szárnyat vállamon a szél
színek szőttek prizmát gyönyörű szemednek,
ha rőt-pettyes íriszed szerelemről mesél…

Iker igézeté olvad tekinteted
sötétbe süllyed a boldogtalanságom
mohón kortyolom eper ízű csended
szívem körül szivárványt fest gyönyörű világod.

A múltért

Amikor én rajongó vággyal
Követlek, várlak tégedet,
A múltnak álma száll meg akkor,
A múlt és az emlékezet.
Nem a tied az a rajongás,
Óh, nem a tied az a vágy, -
Csak pillanatnyi édes álom:
A visszatévedt ifjúság.

Zavart, beteg, megtört a lelkem,
Ezer fájó sebet kapott,
Lázas hittel úgy érzem néha,
Hogy tőled várhat balzsamot.
Várlak, követlek, szomjúhozlak,
Te vagy a célom életem...
...Pedig tudom, hogy már a múltat
Nem adod vissza énnekem.

Szerelmi vágy, szerelmi álom
Emléke, fénye űz feléd,
Keresem az elvesztett édent,
Remények, álmok édenét...
Amikor én rajongó vággyal
Követlek, várlak tégedet,
A múltnak álma száll meg akkor:
A múlt és az emlékezet...

Ady Endre

Istentelenül

Nem kérdezlek.
Nem is kérdezhetlek, hisz, sohasem szólítottál, s én sem fordultam hozzád.
Sosem tudtam, merre voltál, hogy létezel… csak nyomaid kerestem. Mostanáig.
- Ki tudja meddig, de most úgy gondolom, többet nem teszem.Nincs miért. A hazug mesék torkom szorítják.
Mellkasomra ült a Sors!
- Óh’ Te annyit adtál… s mennyi mindent vittél el ˝cserébe˝.Mesét tettél szívembe oly sokszor, majd kitépted mindennel együtt, ami körülötte még lélegzett…
Élve temetted el álmaim.
Szám akkor is zárva volt… szótlanul vittem a kínt, ami áldozatként volt jelen.
Így kellett lennie.
- Sosem ismertem, mi az a gyűlölet. -
Hidd el, nem vagyok hálátlan ember, csak kérdéseim, hadd tegyem fel… ’ valakinek… tán a Szélnek.
Most, hogy néma filmem visszanézem… éveim többlet-küszöbére állva, nem hagyhatom szó nélkül, mily igazságtalan a bánat.
Lelkeket bánthat ˝csakúgy˝, kik körülöttem jajveszékelve várnak a jobbra.
Ám a múlt, örökvonást vésett arcukra, hol szemük fénytelen nézeget, várva a reggelt, majd várva az estet, hogy múljon el… teljen már el az ˝élet˝.
Mondd, meddig lehet szíveken járni-kelni?
Hallottál-e szótlan-szólni, olyan magányt, ami a kulcsra zárt jövő után sírdogált?
Ha majd a Dallam sem szól tovább… lesz-e vigasztalás? Mily csodát teremt még e Föld, ha mi, itt csak rombolunk, hol már tönkre tettük, mi volt… s lett helyette Úr, az embertelen kapzsiság?
Hol, s merre jár az ˝Isten˝… kit egyetemlegesen ki-kiáltott megoldásnak a ˝Sors-keze˝?
Ugyan!
Már rég elveszett minden!
Én, ki egy vagyok… tán ezredik sem… úgy megyek majd el… ugyanúgy, szótlanul, s csendesen. Végig kullogom, mi volt, mi lesz majd…
Nyomot nem hagyok. Minek?
A véres könnycseppeket, úgyis mindig visszanyelem.
Nem láthatod Istenem… s nem látod, ˝te˝ sem…
Így a jó, így helyes.
Van elég bőség a sorsok erdejében… fájdalomból.

Mirian

Rendszerint van egy, akit igazán szeretünk.

Rendszerint van egy, akit igazán szeretünk.
Aki a legkedvesebb. Lelkünkhöz közelálló.
Olyan titok ez, melyet nem szabad bolygatni.
A szeretet mélyebben van.
Tudatnál, akaratnál, vágynál, képzeletnél, társadalmi elvárásnál mélyebben.
A szeretet nem kötelesség, nem feladat.
Nem józan ésszel, akarattal, kényszerrel előidézhető állapot.
A szeretet: a szabadság jegyében áll.
Senki sem mondhatja meg, kit szeressek, kit ne szeressek, még én sem utasíthatom magamat, mert ez jóval magasabb szinten dől el, mint ahova akaratunk fölér - ez a lelkünknek olyan helyén dől el, olyan magas, a földi élet légkörén túli szférájában, ahol már sem a társadalom, sem a szokások, az elvárások, a félelmek, az érdekek, de még a lelkiismeret sem szólhat bele semmibe.
A lélek itt már szabadon szárnyal, azzal és oda, akivel és ahová akar.
Úgy hívják: szabadság.
Nincs benne kell és muszáj és az enyém és a tiéd. Nincs benne színjáték. Nincs hazugság.
Nincs idő sem - mert ahogy egy életet leélhetek valakivel és nem szeretem - s egyetlenegyszer találkozok valakivel és szeretem.
Az igazi szeretet feldúlhatja a világ rendjét…

néztem a csillagokkal teleszórt égboltot..

Ott álltam a felhők alatt, néztem a csillagokkal teleszórt
égboltot.. Belesajdult a szívem a fájdalomba .. Ó, ha
tudnád, mennyire hiányzol .. Feltámadt a szél, olyan
kellemesen simogatta arcomat ..
Ott lennék a levegőben, a szél simogatásában,
ki hajadba túr és összeborzol
Lennék a sötét, ki szemedre álmot szór
Lennék a sok ezer kis égi csillag , amely Rád ragyog
Szeretnék lenni az ébredésben , a hajnali napkeltében
Szeretnék lenni ruhád, - takaród - Veled lenni, átölelni
Örömet adni, - vigyázni Rád - szeretni és szeretni ..

"Enyém voltál"

Enyém voltál. Nyugodj el álmoddal álmaimban.
Aludjon végre minden, szerelem, munka, bánat.
Forog nagy, láthatatlan kerekein az éjjel.
Oly tiszta vagy mellettem, mint álmodó borostyán.

Soha már más, szerelmem, nem alszik álmaimmal.
Együtt úszunk mi ketten az idő folyamában.
Soha más senki nem jön velem, mikor sötét van,
csak te, örökkön-élő, te örök-hold, örök-nap.

Kezed már kinyitotta kényes öklét,
lágy puha csillagok hullanak ki belőle,
s a szemed, két szürke szárny, magára zárult,

míg én a vízen úszom, mit sodorsz, s mely visz engem:
az éj, a szél, a föld teszik, ami a tisztük,
s én már nem is vagyok más talán, csak a te álmod."

( Pablo Neruda - Somlyó György fordítása )

Két élet

Az évek jöttek és az évek szálltak,
gyermekmesék titkos álmokká váltak.
Szavak fakadtak, s nem volt aki értse,
virágok nyíltak s nem volt, aki féltse,
mosolyt és könnyet mennyit pazaroltunk
és mindég, mindenütt egyedül voltunk,
én itt - te ott.

Az évek jönnek és az évek szállnak,
remények tűnnek, álmok visszajárnak,
szemünk szomorúbban néz a távolba,
s a hangunk mintha egyre halkabb volna,
és egyre hazugabb lesz a nevetésünk,
de azért élünk, azért mégis élünk,
én itt - te ott.


S majd évek jönnek, és majd évek szállnak,
barna hajszálak galambőszre válnak,
a nagy árnyékok még nagyobbra nőnek:
útja sötét az egyedül menőnek,
útja hosszú annak, kit nem vár semmi,
de egyszer majd fogunk mi is pihenni:
én itt - te ott.

Reichard Piroska

Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol

Úgy közeledem hozzád, lopva, félve,
szívenütő és vonzó rettegéssel,
mint óvatos sün alvó viperához…
– Nem, nem; bocsáss meg, kedves! Nem tudom,
miért gyötör ma ily hisztérikus
és gyáva vágy, hisz oly szelíden alszol,
s nevetsz álmodban, mintha eljövendő
gyermekünkkel és velem játszanál.
Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol
a szomszéd ágyban… Meg se simogatlak,
csak messziről szívom hajad szagát,
csak nézem élő csontjaid s húsod
önfeledt nyugalmát… Úgy kéne már, hogy
enyhüljön bennem ez a szomorú
és bizalmatlan, örök társtalanság,
de mindenkitől féltem magamat,
szabadságomat, nem tudok örülni
fenntartás nélkül, és így születik meg
az önzésből a lelkifurdalás.
Félek tőled, akkor is, ha kívánlak,
szeretlek, s mégis mindig titkolom,
vágyom rád, s most is úgy hajlok föléd,
mintha ellenség volnál: óvatos
lelkem tüskéit fordítom feléd,
mert törvény véd s mert zsarnokom lehetsz.
Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol.
Nem nyúlok hozzád… Óh, micsoda jóság,
milyen tökéletes odaadás
kellene ahhoz, hogy boldog legyek,
és aki vagyok, mégis az maradjak!
Az ellentétem kéne, az, aki
nem követel semmit cserébe, a
teljes biztonság, az önvád alól
felmentő, szent, jókedvű, igazi
önzetlenség… Az volna jó, igen,
az volna nekem való szerelem,
mély, üdvözítő, örök, mint a föld
és egyszerű, mint a halál s az élet,
amelynek öntudatlan kezei
kötötték s majd feloldják köldökünket.
Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol…

Szabó Lőrincz