Istentelenül

Nem kérdezlek.
Nem is kérdezhetlek, hisz, sohasem szólítottál, s én sem fordultam hozzád.
Sosem tudtam, merre voltál, hogy létezel… csak nyomaid kerestem. Mostanáig.
- Ki tudja meddig, de most úgy gondolom, többet nem teszem.Nincs miért. A hazug mesék torkom szorítják.
Mellkasomra ült a Sors!
- Óh’ Te annyit adtál… s mennyi mindent vittél el ˝cserébe˝.Mesét tettél szívembe oly sokszor, majd kitépted mindennel együtt, ami körülötte még lélegzett…
Élve temetted el álmaim.
Szám akkor is zárva volt… szótlanul vittem a kínt, ami áldozatként volt jelen.
Így kellett lennie.
- Sosem ismertem, mi az a gyűlölet. -
Hidd el, nem vagyok hálátlan ember, csak kérdéseim, hadd tegyem fel… ’ valakinek… tán a Szélnek.
Most, hogy néma filmem visszanézem… éveim többlet-küszöbére állva, nem hagyhatom szó nélkül, mily igazságtalan a bánat.
Lelkeket bánthat ˝csakúgy˝, kik körülöttem jajveszékelve várnak a jobbra.
Ám a múlt, örökvonást vésett arcukra, hol szemük fénytelen nézeget, várva a reggelt, majd várva az estet, hogy múljon el… teljen már el az ˝élet˝.
Mondd, meddig lehet szíveken járni-kelni?
Hallottál-e szótlan-szólni, olyan magányt, ami a kulcsra zárt jövő után sírdogált?
Ha majd a Dallam sem szól tovább… lesz-e vigasztalás? Mily csodát teremt még e Föld, ha mi, itt csak rombolunk, hol már tönkre tettük, mi volt… s lett helyette Úr, az embertelen kapzsiság?
Hol, s merre jár az ˝Isten˝… kit egyetemlegesen ki-kiáltott megoldásnak a ˝Sors-keze˝?
Ugyan!
Már rég elveszett minden!
Én, ki egy vagyok… tán ezredik sem… úgy megyek majd el… ugyanúgy, szótlanul, s csendesen. Végig kullogom, mi volt, mi lesz majd…
Nyomot nem hagyok. Minek?
A véres könnycseppeket, úgyis mindig visszanyelem.
Nem láthatod Istenem… s nem látod, ˝te˝ sem…
Így a jó, így helyes.
Van elég bőség a sorsok erdejében… fájdalomból.

Mirian