Ó, Uram, nem birom rímbe kovácsolni dicsőségedet. Egyszerű ajakkal mondom zsoltáromat. De ha nem akarod, ne hallgasd meg szavam. Tudom, hogy zöldel a fű, de nem értem minek zöldel, meg kinek zöldel. Érzem, hogy szeretek, de nem tudom, kinek a száját fogja megégetni a szám. Hallom, hogy fú a szél, de nem tudom, minek fú, mikor én szomorú vagyok. De ne figyelmezz szavamra, ha nem tetszik Neked. Csak egyszerűen, primitíven szeretném most Neked elmondani, hogy én is vagyok és itt vagyok és csodállak, de nem értelek. Mert Neked nincs szükséged a mi csudálásunkra, meg zsoltárolásunkra. Mert sértik füledet talán a zajos és örökös könyörgések. Mert mást se tudunk, csak könyörögni, meg alázkodni, meg kérni. Egyszerű rabszolgád vagyok, akit odaajándékozhatsz a Pokolnak is. Határtalan a birodalmad és hatalmas vagy meg erős, meg örök. Ó, Uram, ajándékozz meg csekélyke magammal engem. De ha nem akarod, ne hallgasd meg szavam.
Megismertem a holnapot: terád hasonlított, terád, miránk - lobogott és nyugodt volt, mint a láng, - s mint a mi éjszakánk, amelyen megéreztük forró és röpítő és egybeforró embersorsunkat, a szerelmet, - én azt, hogy hiába ölellek, te azt, hogy hiába ölelsz, ha nincsen más, csak ez a perc, hogyha mögötte meg nem érzed és meg nem érzem az egészet, a szilárd anyagot, ami vagy és ami vagyok, és ami egy törvénybe fog bolygókkal és liliomokkal, tó méhében a teleholddal, vérrel, háborúval, örömmel, mindennel, ami volt az ember, és ami most s amivé válik, s amit születéstől halálig sejt és tud és tesz, mit hozzáad a léthez, hogy életté váljék, hogy a rend kormányozza a végtelent, az értelem, amely szavak nélkül is szól, és sejtet sejtre rak agyunkban - a holnapról akartam szólni, a holnapról, mely már valódi, mert fölismert s el nem téveszthető, tiszta, elérhető, mint a friss levegő - igen, a holnapról akartam szólni, s szóltam a szerelemről, szerelmünkről, hiszen ő éreztette meg velem, milyen lesz: szívem szelídítette a boldogsághoz, rendhez - - - - - - - - - - - - - - - - - - - és akkor, amint ránk hajnalodott, megpihent bennünk - új csókra gyűjtve erejét - a csók.
A Föld hatalmas. Elég nagy ahhoz, hogy azt hidd, elrejtőzhetsz bármi elől. A végzet elől. Isten elől. De csak abban az esetben, ha találsz egy elég távoli helyet. Tehát elmenekülsz. A világ végére. Ahol minden megint biztonságos, nyugodt és barátságos. Az vigaszt nyújtó sós szellő. A békesség érzete, a hátrahagyott veszély okán. A szomorúság érzete. És egy pillanatra talán... azt hiszed, hogy megmenekültél. Elmenekülhetsz messzire. Megteheted a kis óvintézkedéseidet. De tényleg sikerült elmenekülnöd? Sikerül valaha is? Vagy az igazság az, hogy nincs ahhoz erőd és ravaszságod, hogy elbújj a sors elől. De nem a világ kicsi, hanem te vagy az. És a sors bárhol rád talál.
Lennél-e menedékem, Ha teljesen eláztat az eső Lennél-e menedékem Ha nem is próbálnék erősnek látszani Megsimogatnál akkor is, Ha mocsárba merültem előtted Lennél-e menedékem Ha siralmas kiszolgáltatottságom Egyetlen érintésért könyörögne Megvigasztalsz akkor is, ha majd Könnyeim ömlenek aszfaltközöny tócsáiba Lennél-e a menedékem, Akkor, mikor magam elől menekülök ... talán pont hozzád...
Mint héjj az almát, borít a magány, körülkerített és szólt: „Ennyi vagy!” Hordom az élet bőrét, burkomat, s látom, mindenki páncélt hord magán. A mindenségből furcsa kivonat: millió véletlenből összegyűltem, de a születéssel elkülönűltem s most magány vagyok s uj magányra mag. Gyümölcs vagyok, magamban, idegenben. Ugy vénülök, mintha kis életemben át kéne élnem az egész világot. Nap, föld, eső voltam, most alma, várok: várom, hogy a halál kezébe vesz s lehámozza rólam az életet.
Látom szemed: a hűt, a jót, a tisztát, Mintha a menny kapuját reám nyitnád. A hangod lágy, mint selyem, úgy cirógat, Tudom: enyém vagy, s egyedül való vagy, Ki lelkembe sugarat, rózsát szórhat, És üdvösségem forrása a lelked. Tudom: a nevem imádságnak ejted. Tudom: több vagyok néked minden szentnél, - Ó, meg is halnék, ha nem így szeretnél - De néha sírok. Akkor ne kérdezz. Meghalnál értem, de meg nem értesz.
Mert lásd: a lelkem oly országból hoztam, Melynek szellője se érte a lelked. Lásd, sose voltam hívő, balga gyermek, Nekem nem kellett játszópajtás, játék. Hívott a csend, és csábított az árnyék; Még dajkamesék álmait aludtad, Mikor lelkem már vágyva vágott utat Szomorúságok rengetegjén által, Beszélgettem bánatos árnyú fákkal, S mélyére láttam egy nagy óceánnak, Mit úgy hívnak, hogy: bánat.
És hogyha néha álomtalan esten Lelkem kibomlott, s elhagyá a testem, Megostromoltam más világok nyitját, Fellegnek álmát, csillagoknak titkát. A föld eltűnt, megnyílt a végtelenség, Ó, álmodásos, álomtalan esték! Utak, amiknek ölét sose jártad: Nincs, nincs az álmaimhoz szárnyad. És néha sírok. Akkor ne kérdezz. Szeress, szeress nagyon, de meg nem érthetsz.
Berde Mária
Michael Flatley - Victory (Feet of Flames Budapest)
Oh Adónisz, vesd elém vessződ drága portékáját, hadd ízleljem selymének vad, kemény nászát, hol mohón forróvá éled vágyad lüktetett csodája, én vagyok minden perced könyörtelen rabsága! Told elém csípőd… Édessé válik a mozdulat, mikor kezeim közt, erődben, ott a kéjes halkulat. Feszült tested orgiájába csókjaim temetem, mert sósan izzadt apró halálod, buja élvezet bennem.
Tudod, arra gondoltam, az ember mindig vágyik arra, hogy vele legyenek a fájdalmában, pedig a gyerek, vagy míg a felnőtt volt gyerek, addig az öröméhez is társat keresett, ha bántották, ha fájt valamije, akkor a könnyeit szaladt megosztani, ha öröm érte, szerette volna a világba kiáltani, de valahogy az ilyen világba kiabálás legtöbbször válasz nélkül marad, visszapattannak a boldogság szavai, az ember, aki szeret, a másiknak a könnyein könnyen osztozik, a terhet szívesen átveszi, ki szeret, vigaszra mindig kész, de ritka az olyan szeretet, mint az anya szeretete, aki sajátjaként örül az örömnek, nincs benne irigység, féltékenység, akkor se, ha maga nem is részese, az ember hamar leszokik arról, hogy a boldogságáról beszéljen, valamiért illetlen, valamiért dicsekvés szaga lett, hiánycikk az olyan szeretet, amelyik örül a másik boldogságának, még ha nem is részes, de részessé válik az örömben, pedig milyen jó a boldogságot megosztani azzal, kit igazán szeretünk, de oly ritkán sikerül, talán ezért van, hogy sokszor sírunk, és kevésszer nevetünk, a visszafojtott öröm már hamvában hal el.
