Tudod, arra gondoltam,
az ember mindig vágyik arra,
hogy vele legyenek a fájdalmában,
pedig a gyerek, vagy míg a felnőtt volt gyerek,
addig az öröméhez is társat keresett,
ha bántották, ha fájt valamije,
akkor a könnyeit szaladt megosztani,
ha öröm érte, szerette volna a világba kiáltani,
de valahogy az ilyen világba kiabálás
legtöbbször válasz nélkül marad,
visszapattannak a boldogság szavai,
az ember, aki szeret,
a másiknak a könnyein könnyen osztozik,
a terhet szívesen átveszi,
ki szeret, vigaszra mindig kész,
de ritka az olyan szeretet,
mint az anya szeretete,
aki sajátjaként örül az örömnek,
nincs benne irigység, féltékenység,
akkor se, ha maga nem is részese,
az ember hamar leszokik arról,
hogy a boldogságáról beszéljen,
valamiért illetlen,
valamiért dicsekvés szaga lett,
hiánycikk az olyan szeretet,
amelyik örül a másik boldogságának,
még ha nem is részes,
de részessé válik az örömben,
pedig milyen jó a boldogságot megosztani azzal,
kit igazán szeretünk, de oly ritkán sikerül,
talán ezért van, hogy sokszor sírunk,
és kevésszer nevetünk,
a visszafojtott öröm már hamvában hal el.
.kaktusz
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése