Tudod, arra gondoltam,
hogy az ember addig önmaga,
míg rácsodálkozik a világra,
amíg nyitva felejti a száját
a sok gyönyörűség láttán,
szóval, amíg egészen kicsi gyerek,
azután szépen, lassan,
de biztosan
kezd feladattá válni,
végül lesz feladata annyi,
hogy ő maga kikerül a kosárból,
nem fér már bele,
vagy maga lesz a kosár,
nem pedig a tartalom,
már semmin nem csodálkozik,
már nem felejti nyitva a száját,
annyi a dolga, nincsen rá ideje,
minél több a feladata,
annál fontosabb az ember,
annál inkább érzi fontosnak magát,
iskolás lesz, szülő lesz,
utcaseprő, mérnök, vagy halász,
a sok feladat végül elfeledteti
szájtáti önmagát,
s mikor az idő elérkezik,
mikor az aktív éveknek vége lesz ,
elfogynak a feladatok,
kiürül az egykor tele volt kosár,
vele az élet értelme ürül ki,
üres már a kosár, üresek a napok,
hiába keresi,
nem találja egykor volt önmagát,
újra telepakolja a kosarát,
telepakolja betegséggel, hiánnyal,
az is csak feladat,
a hiánnyal, a betegséggel megküzdeni,
pedig talán lehetne újra az a feladat nélküli,
felelőtlen,
csodákra szájtáti egykori gyermek,
az üres kosárba betehetné feladatként
önfeledt önmagát.
