Ébredő lelkem

Édes ébredés csillant meg

ajkam mosolyán,

sugarát hintette a hajnal,

megvillant vállam

meztelen vonalán.

Sóhajtó nyújtózásom

törte meg a csendet,

hajfürtjeim kacéran

köszöntötték

a sejtelmes reggelt.

Merész fények bújtak el

hamvas bőrömön,

álmaim szülte képek

rejtőztek szobám

titkot hordozó falai között.

Derű virága rajzolódott

lényem színes vásznán.

Igézőn nézte a világot,

mely csodálattal figyelte:

a boldogság járt ott…

vadrózsa

Szomjazón iszom

Rejtelmes ízű vágy hevíti fel testem
lángokba mártva neked áldoz ajkam
összefonódva a titkolódzó csendben,
mint szirmokra a harmat, úgy terülsz el rajtam

s én szomjazón iszom minden rezdülésed
ujjaim reszketve táncolnak testeden
rabja vagyok tekinteted pergőtüzének
szíved tárta csodát magamhoz ölelem…

Nálad

Arcomba csaptak az ágak,
vihart szültek rút szellemek,
A jövő búcsút intett a mának,
visszanézni a múltra nem merek.
Orkán tépte az erdő lelkét,
szaggatta szét, mi útjában állt.
Játszmát nyert a hívatlan vendég,
a rémület kínja magába zárt.

Büszke daccal tovább mentem,
évszakok változása sodort Feléd.
A tavasztól üde harmatot vettem,
a nyári nap ereje nem volt elég.
Ősszel sárguló levelek vigyázták álmom,
télen lábnyomomat belepte a hó.
Az égre írtam, hogy nem bánom,
nem sérthet többé kimondott szó.

Lázban égve, térden mászva,
vak reménytől vezérelve,
Kezed érintésére várva,
Himnuszomat énekelve,
tudtam, az utat Hozzád meglelem,
csendesen, kedvesen, Te, meg én,
megnyugodva öledbe hajtom fejem,
itt vagyok Nálad, a Világ tetején…

Márk Miklós

Fagypont

Hiányzol…

Nem kéred szavaimból szőtt takaróm, hol pedig fázós csontjaidról az ég felé dermed néma jajgatásod.

Rég lepereg rólad észrevétlen a napmeleg…Nem kérted soha, s máig nem nyújtod kezed, hogy megérintselek, ott hol nincs senki sem, hol már Te sem véled felfedezni mindazt,

mely a végtelenbe vinne el…

Mondd, hol tapadt meg a csend, ajkaidról vágyad hol lelem?

Mely pontodon ki s miért zárt ily nyithatatlan, titkos bús lakatra?

Miért van e rejtelem?

Mondd, mikor tűnik el belőled a fájdalom, hogy meghallhasd dalom?

Óh´ dehogy! Hisz az ott toporgó csókjaim sem jutnak be a falakon, nemhogy e pár szó, mit az érzés leírt…

… de tudd, esélye kevés, hogy túléljen így és ennyi bizonytalan holnapot.

Hiányzol.

Mirian

Szent Iván éj

Két óra.
Szénfekete éjjel a csönd csodamély.
...
minden nyugodt
a hold az égre kibotlott
egy szobában lámpa gyúl
a falon árnyék izmosul
parkettán táncoló fényjelek
ablak alatt macska ténfereg
minden ajtón gyanakvó lakat
az emlékezet felszínre rak
sok görbe holmit
(mit nappal nem szabad)
valahol szép óhaj ível
egy hajfonat seper ma éjjel
forró ajkon suttog a gyönyör
sok bűvige lázasan dörömböl
lassan felszakad az éjszaka
ez a bűvös, akarnok hatalom
rozsdás rugó barnul gyárudvaron
nagybetegnél ma enyhül a fájdalom
szeress mert azt akarom
az álom könnyű emlék válladon
...
Három óra.
Szénfekete éjjel a csönd csodamély.

Tudod, ha fázom,

Tudod, ha fázom,
nem úgy,
mint mikor elég
a melegedéshez a kályha,
hanem mikor a hideg
már majd a lelkemig ér,
olyankor hozzád hajt valami,
hogy ne engedjem,
a lelkedet elérje
a jeges áramlat.
Ha úgy érzem rossz,
mert nem tudok rólad semmit,
akkor
mesélek Neked magamról.
Ha elfáradok abban,
hogy élni kell,
akkor azt írom Neked,
az élet szép.
Ha azt hiszem, céltalan,
olyankor elmondom Neked,
hogy az élet maga a csoda,
és a legnagyobb csoda akkor vár,
mikorra hisszük,
mindennek vége már.
Olyankor
megmelegszik a lelkem,
úgy érzem,
mintha tudnék rólad,
és újra szeretek élni,
látom a célomat.
Hiszem,
kettőnkre még csoda vár.
De olyan is van,
hogy sehol nem talállak,
olyankor nem találom
magamat,
olyankor didergek,
olyankor ordítani tudnék,
mert nem tudok rólad,
céltalan az életem,
nem hiszem a csodát,
és jobban szeretnék halni,
mint így tovább élni.
Olyankor hiába kereslek,
Te nem adsz jelt,
pedig tudod,
tudnod kell,
hogy Nélküled
elveszek.

Kun Magdolna Távol

Távol, ahol szél sodort ágat,

nyomában ezer jajszó kísért,

ott élt egy lélek, kinek fájt az élet,

megtörve sorstól, még álmot remélt.

Fáradt az erő, nincs múlt se jövő,

se szív, mely szerelmet ígért, csak

tovatűnt órák, mik percekből lettek,

évek multával homályba vesztek.

Ma ezek éltetnek, s én százszor

megkérdem, miért?

Nem vágytam nagyra, csak arra,

hogy szeress, s én szeresselek,

s ha egyszer majd végleg a sírba

pihenni térek, Te fogd meg akkor,

szorítva, féltőn a két kezemet. 

Lyza Örökké várok rád

Pirkad a reggel, az éj-árnyék fényre vált,

lombok között a rigó párjáért kiált.

Ébred lassan a kócos, álomittas táj,

szemében tűzcsóva vibrál, - hiányod fáj…

Halovány még a Nap, de sugara már éget,

mint szerelem, ha gyötrelemmel ér véget.

A sejtekben tűz lobog, s ott végigszalad;

forr a vér, lángja felcsap, s folyamként halad.

Ilyen az érzelem, ha elér, s tombol,

a feltámadt ár Etnaként - fájóan - rombol.

Az emlékek ködfátylán át arcodat látom,

ajkad édes vonalát szívembe zárom.

Magányos a reggel, szobám üresen kong,

a templomtorony szava lelkemben cseng-bong.

Mint kőszírt a parton: örökké várok rád,

s titkon szeretlek Téged. Egy életen át. 

mert minden úgy kezdődött

mert minden úgy kezdődött

mert minden ott kezdődött

azon az egy(etlen) néma hajnalon

amikor szótlan érintésed

értem nyúlt

hogy árnyként kövesselek

a súlytalan fénybe

sétálva kéz a kézben

törékeny lelkünk termeiben

ahol egy(etlen) érzésként simultunk

csendes versekben

mert minden ott kezdődött...

pilleszárnyon illanó gondolatom

...pilleszárnyon illanó gondolatom látatlanul szeli a nehéz hófelhők sokaságát, megbúvik otthonuk mélyén, és a sarok rejtekéből vigyáz Rád, rettegve kémlelő lelked langymeleg tenyerembe fektetem, és ölem puha redőibe bújtatom álmosan bólintó fejedet...lassan simogatva álomba ringatlak, neszek ijesztéseitől távol varázsollak, és csillámporom röptető szárnyán kívánságot teljesítek...ismét légy szerető gyermek, csukd be gyönyörűen hullámzó tekintetű tengerzöld szemeidet, és légy ott, akkor és akivel szeretnél...ragadd meg a pillanat békéjét, és ölelésem gyámolító szorításában, altasson szerelmes szívem örökkön érted ütemre éledő dobbanása...

Moha