A Földre áldott békességet hozni

"Taníts minden embert úgy élni,
hogy egész évben tudjon szeretni,
minden megélt percnek örülni,
a rászorulónak kezet nyújtani,
szívbéli mosollyal rátekinteni,
az éhezőnek kenyeret adni,
kedves szavakkal vigasztalni,
a síró arcokról könnyet letörölni,
helyére mosolyt varázsolni,
a gonosz embernek példát mutatni,
miként tud jobb emberré válni,
bármit hoz a sors,
embernek maradni,
hisz minden embert lehet szeretni,
csupán szíve legmélyébe látni,
a magját benne elültetni,
hogy egy jobb nemzedék tudjon felnőni
kik, az életet jobbá tudják tenni,
a Földre áldott békességet hozni!

B.Ú.É.K.

B orongós napok tűnjetek tova,
O kkal szomorú ne legyél soha.
L épteid kísérje töretlen szerencse,
D erűs percek rajzoljanak mosolyt a szemedre.
O szoljanak el az óévnek sötét árnyai,
G úzsból szabaduljanak a képzelet szárnyai.

Ú j évet hozzon a nesztelen iramló idő,
J öjjön már a rég várt, csodálatos jövő!

É vek ha múltok, ha elszálltok napok,
V idámságot, örömet számolatlan adjatok.
E lfusson most az óév utolsó napja,
T öbbé ne legyen senkinek panasza

K erüljön betegség, bánat messzire,
Í rmagjuk is vesszen mind a semmibe.
V ágyaid sorra valóra váljanak,
Á lnok szavak többé ne bántsanak.
N övekedjen az igaz barátok tábora,
O kosan élj, ne legyél ostoba!
K ívánom neked, legyen 365 szép ünneped!

Szeretni akartalak...

Nem akartam mást,csak szeretni Téged,
Odabújni Hozzád,mint naphoz a fénye.
Őrizni álmaid, vigasztalni ha félsz,
Szeretni annyira,amennyit elbírsz.
Nem akartam többet,mint érezni a lelked,
Magamhoz ölelni a láztól forrón izzó tested.
Feledni mind,amivel a világ bántott,
Szeretni akartalak Téged, s a világod.

Könnyek

Egy könnycsepp mi végig fut arcodon,
utat keresvén magának a semmibe.
Benne van minden érzelmed,
mi túlcsordul benned.
Ne félj könnyezni,
ne félj sírni....
Lelketlenül nem lehet élni.
Tégy bele mindent abba az egybe
S hagyd a bánatot vele elveszni a
A végtelen semmibe!

MONDD, GONDOLSZ-E RÁM

Mikor egy Este, otthon egyedül talál,
Az ablakon kinézel, de semmit se látsz -
Mondd, gondolsz-e rám?
Mikor a napok léggömbjéből az idő elszivárog
És elfelejtett szavak után nem fordulsz már vissza
Mondd, gondolsz-e rám?
Megteszel mindent - úgy csinálsz, mintha élnél,
Órádra nézel, elrohansz mielőtt sírásra
Görbülne szád - mondd, gondolsz-e rám?
Mit elvettél magadtól -
Nem kapod ajándékba vissza -
Imád az Égbe, hallgatásod a Földre száll -
Mondd, gondolsz - e rám?
S mikor tavasszal nyílnak az erdei virágok,
Magadat a tükörben oly öregnek látod -
Mondd, gondolsz - e rám?
Tested áruként a holnapnak kínálod
És napról-napra árulod el titkaid másnak -
Mondd, gondolsz - e rám?
Mikor szerelmes kutyák vonyítanak az éjben,
Te egyedül gömbölyödsz fészkedbe
Mondd, gondolsz e rám?
Egyszer majd tudod, szép lesz újra minden.
Nem lesz hiba a dalban, nem lesz hiba a versben
Igaz lesz minden szó a csókok szívhez érnek
S a madarak, messzi délről lassan hazatérnek
S én várni fogok, mert várni kell,
Arra: aki nem jön el.
Fáradt éjszakában tudod álmatlan a csend,
De hajnalban a derengés új reményt üzen.
Éhes madár a reggel, az emlék megpihen
Akit az éjjel vártam nem jött ma sem el."

HÁBORGÓ,TEHETETLENSÉG...

Futni...futni...futni!!!
Ennyit éreztem mikor a fájdalom belhasított a lelkembe.
Mint az űzött vad próbál menekülni az üldözői elől,
keresvén az utat a szabadulás felé.
Erre gondolok én is....szabadulni!
Szabadulni attól ami jó,
attól ami mégis fáj s ordítani hátra: MIÉRT??????
Választ keresni arra,amire lehet nincs is válasz.
Megnyugvást találni arra ami sosem volt nyugodt.
Zakatolnak agyamban az emlékek,
mik mély nyomot hagytak bennem,
mint ha késsel vájták volna azokat lelkembe.
Mégis hátra nézek,s figyelem jön-e az üldöző,
mint amikor a szarvas szembenéz a vadásszal
s várom,hogy a félelem és kétségbeesés átjárja sajgó lelkem minden emeletét...
"Ember tervez,Isten végez!" mondják.
Istent akarván játszani emberi mivoltomban... EZT AKAROM!
Pedig nem lenne szabad...tudom,
de nem érdekel,mert nem vagyok magam.
Tombolok belül s marcangol valami,
valami megmagyarázhatatlan dolog,
ha nem kapok választ,érzem felemészt.
Éjjelente nézem a plafont
s könnyeim csorognak arcomon a tehetetlenségtől
lassan semmivé válok miatta legbelül.
Kinn hideg van,benn még hidegebb...
reszketek s reszketésem halkan felemesztéti minden erőmet.
Ordítanék,kiabálnék...de nem tehetem, nem merem.
Körülöttem minden csendes és nyugodt,
nem éreznek semmit...ellopnám az álmaikat szivesen.
Kérdések cikáznak fejemben szüntelen,
de némaságba búrkolózva,
nevetve kínomon....
nincs felelet.
Két világ talákozott s egybeforrt,
s felrobbant most hírtelen.
Szedném össze a darbjait de nem találok minden részt...
elvesztek valahol félúton az érzelmek viharában,
mint megannyi csillag az égen,
egymás mellett, mégis oly távol egymástól,messze a végtelenben.
Már utazni sincs erőm a gondolatokkal,
üres minden...elcsendesült a felszín.
A háborgás tehetetlenségbe csapott át,
lenn a felszín alatt,ott ahol árnyék honol mindig s némaság.....

Harmadnapon

Szívem kamráiba tágulnak az erek
himbál az idő jelen és múlt között
imára kulcsolom csöppnyi kiskezem
zokogva ordítok a sírhelyed fölött
Egyre csak pereg és fogy a homok-idő
alvó út porában hempereg a lelkem
olyan szomorú most a temető
kicsírázott álmomat megint eltemettem.
Az átok-árvaság súlyos malomköve
porrá zúzza bennem a szépbe vetett hitem
nem csitul már keserves tudatom jajbeszéde
mint só a sebbe ég a nyomorult szívem
Hideg ködével fagy rám a hiányod
nyirkos lepelként fojtogat, megöl
félholtra kopik, oly kiszolgáltatott
már benyelt a mélység, a bánat felőröl.
Nem tudom hinni, hogy tüzed kihűlt már,
hogy semmibe párolgott könnyű leheleted
nem tudom hinni, hogy magamra hagytál,
hogy nem felelsz többé, ha kiáltom a neved
nem tudom hinni, hogy nélküled van jövő
míg itt állok hallhatatlan mivoltod fölött
hagyom, hogy emléked sejtemig betöltsön
és himbáljon az idő, jelen és múlt között..

CELINE DION - The Power Of Love

Önzetlenség szobra vagy.
Sohasem kérsz, mindig adsz.
Mint a jég, ha új tavasz
Halott csendből dalt fakaszt.
Olvad szíved, hogyha kapsz,
Kínok közt is hű maradsz.
Fájjon bárhogy is neked,
Akit egyszer is szeretsz,
Tegyen bármit is veled,
Adjon ólom-könnyeket
Vagy sötétlő felleget,
Mely gyötrő démonként lebeg
Csendes álmaid felett,
Hogy bársonyfinom lelkedet
Ezer viharral tépje meg.
Ha csontig hatol is a seb,
Mit igaz lényed kapott,
Ki csak önmagából adott,
És szőtt tiszta álmokat.
Nekünk, kik a kárhozat
Tüzébe tartva két kezünk,
Önmagunk testéből eszünk,
Még akkor is nyújtod kezed,
És kristályként ragyog szemed.
Majd szégyen szülte könnyeink,
Tüzében égő lelkeink,
Bűn ráncolta homlokát
Finom csókkal hűti szád.
És mosoly nyílik arcodon,
Pedig belül félsz nagyon,
Attól, hogy megesik veled,
Valaki téged is megszeret.

Csókási Balázs

csókolsz mert a csókodat kívánom

hajadba túrok és keményen markolom
szemeidben a Vágy tüzeit lobbantom

érzed ahogy perzsel?
kipirul tőle a bőröd
duzzad az ajkad…
füledbe súgom a vágyam
hogy a testedben ˝halljad˝

csókolsz mert a csókodat kívánom
ível a tested mert én csodálom

érzed a kezem?
beleborzong a bőröd
nyílik a szád…
engedelmes tested játék karjaimban
égő-vörös vágyat rajzolok Rád

már nem a gyengéd érintést kívánod
a vad és kegyetlen szenvedélyt várod

Ha átölelnél

Ha átölelnél és én is átölelhetnélek, véget érne a végtelen várakozás, beteljesedve kialudna az örök vágy. Testem a tested lenne, tested a testem lenne, egymásba feloldódva, egymásba elmerülve - megszűnne a külön, és nem lenne más csak az EGY.
Ha ölelés után elengednél és elmennél, - és én is elengednélek, - benned gyúlna fel a vágyam. S én csak maradnék, kifosztva és betelve, várva egy újabb találkozásra.
Ha hosszú-hosszú útra mennél, vinnéd vágyam' és az álmom', - mit neked szánva a szívedbe zártam. S hogy nekem mi maradna ? Te! Te!
Te! Igen Te mindig megmaradsz nekem. Még ha nem tudja senki sem. Még ha nem tudja senki sem, vagy ha mindenki tudni véli, én lelkem mélyébe zárom közös perceinket és mélységük titkait.

Holdat talált az éj

Holdat talált az éj
Tükre a tó, oly mély
A völgyben megnyúlnak az árnyak
A szél bont magának szárnyat
Táncolj szél, táncolj
Libegjen rajtad a fátyol.

Karját nyújtja felém a szél
Elém áll a Göncölszekér
Utazni visz majd felfelé
Magasra a Csillagok felé
Felveszem ezüstös ruhám
Mit a Hold fénye hint reám
Felöltök mindent ami Ék
A Nap-nak bíbor köntösét.

Látom majd a Föld hogy forog
A világűrben mily honos
Magammal viszek egy darab követ
Mely a földről emlék lehet
A kő a földhöz hozzá tartozik
Nem kell vele megdobni valakit.

Az utazás remek lehet
Ha a szívem majd nem remeg
Jaj! jön a nagy tragédia
Nem utazhatok sehova
Mégis a Földön maradok
Mert csak parányi porszem vagyok

A legnagyobb boldogság érezni, hogy valaki vár

Álomvilág varázsában
szíved görcse lazuljon,
pihenj puha selyem fényben
mi tested köré simuljon.

Szárnyaló vággyal testettlenül
éld át ... hisz itt lehet!
Ez a világ álomvilág,
megmutatja néked...
mit a való nem tehet.

Megvalósul minden vágyad
a lét e mély bugyrában,
teremt gyönyört álmaidban
ha nem tud a valóban.

Az ébredés vissza hoz majd
de ezután tudhatod...
ha elméd bársony függönye lehull,
az életet : kedved szerint álmodhatod.

A legnagyobb boldogság érezni, hogy valaki vár, valaki valahol gondol rám, valakinek fontos vagyok valamiért...Nagyon jó érzés!

Ha rám nézel, láss a szíveddel is!
Ha megérintesz, a lelkeddel érints meg!
Ha szólsz hozzám, a szemeddel is beszélj nekem...

Bár nem valóság, csak álom és képzelet ,akkor is maradj velem , fogd a kezem ,
.... amig csak lehet ...


Te vagy az egyetlen ki örömöt okoz, nélküled az életem egy bezárt doboz.... Várom a percet, mikor újra láthatlak, s a dobozból kitörnek a titkos vágyak....

Rész vagy bennem

Amikor abbahagyod, megállsz, hogy levegőhöz juss, vagy mert már elélveztél s félholtan fordulsz le rólam az ágy puha, meleg paplanfelhőjébe… akkor, akkor érzem igazán mennyire hiányzol belőlem. Rész vagy bennem, belőlem, s ha kivonulsz belőlem, elveszítettnek érzem önmagam. Az önkielégülés csúcsa után, a bódulat lejtőjén lefelé hömpölyögve is csak sikítanám, hogy újra, kérlek újra tarst az ölelésedben, vess a hátamra, erővel, karjaim szorítsd az ágyra, mint az őrültet, ha leszíjjazzák, csókolj még, könyörögnék, az arcomat, nyakamat, míg könnyeim nem csordulnak végig az arcomon, le egészen a finoman ágaskodó, rózsaszín mellbimbókig. Kívánlak, percenként, s néha elmémben súrolom a nimfománia határát a szexualitás fontosságát tekintve, létemben betöltött szerepével. De feleszmélve azt mondhatom csak, hogy őrült s mániákus nem lehet az, ki magától a jót el nem veti. S én nem vetem el, hiányzik pillanatokban, percekben, s olykor hiányzik, ha megadod, mert a mámor a féktelen, mély bódulattól eszemet veszi, s nem tudom józanul megélni, s kívánom, örökké tartson, sok pillanatra elegendő legyen a vágy, s ne pusztán múló, szép emlékké halványuljon az idő öregedésével.

ha akarod

utad leszek
fűszálak hegyén,
éltető vízcsepp
virág gyökerén,
én leszek a szikra
sápadt tűz forró kövén,
kulcs, mely megfordul
lelked mélyén.

átkelek Rajtad,
Idődre hajolok,
a Napra bízlak
vagy a Végtelenre,
benned hagyom
fényt porozó álmaim
erre a kis időre.

ha akarod.

Tudod…

Tudod…
talán azért félünk az időtől,
mert szemünk előtt zajlik
a rothadás,
pedig hát az alma nem a fa,
a test nem az élet,
a test csak egyszer hal meg,
az élet minden pillanatban,
hogy minden pillanatban
új élet születhessen,
ő nem ismer időt,
de mi nem adunk teret
az új életnek,
kapaszkodunk
elmúlt pillanatokba,
elmúlt életekbe,
ma boldog vagyok,
holnap itt hagy kit szerettem,
a boldogság csak volt,
az már egy másik élet,
mint a könnyű röptű madár,
elszáll,
a bánat súlyos, és nehézkes,
csak az ő pillanatát tudom
itt tartani,
testemmel, lelkemmel táplálni,
nem engedem meghalni,
nem engedem,
hogy új élet születhessen bennem,
új élet, új pillanat,
a maga titkaival, az élet,
mint a kérész meghal,
élt azért,
hogy új élet szülessen
a következő pillanatban.
.kaktusz

Feszítsd szét

Feszítsd szét,
tárd ki az idő karjait,
nekünk még,
kellhetnek maradványai,
térdepelj elém… engedd,
hogy térdem hajlata
szorítsa vállad,
ne védekezzen vágyad,
ölemben még végtelen
a Szerelem… forró
s lágy ütem várja,
hogy osztozzon Veled,
míg lehet… míg akarod
velem élheted a percet,
míg szememben csillog
minden szó, mit gondolsz,
gyere csak bátran,
s ígérd meg a mának,
hogy mindazt megteszed,
amit hittél köddé válhat,
legyek hát az álmod,
s én is elhiszem,
hogy ölelésed
egyszer még
rám találhat…

Csöndesen szeretlek

Csöndesen szeretlek.
Magamban. Nem, mint a csitrik,
Kik még világba kiáltják
Szívük határtalan örömét.
Az én szerelmem csak
Benned élve láttatja az erejét.
Álmodban szeretlek,
Nézve vonásaid jól ismert rajzait,
Mit rejthetnek vajon még
El nem mondott, éjben rejlő álmaid?
Szeretlek ébredőn, morcosan,
Szeretlek frissen és kócosan.
És szeretlek téged munkába indulón,
Sietve adott csókoddal a számon,
S szeretem, ahogy tested nyomát
Elsimíthatom az összekuszált ágyon.
Én csöndesen szeretlek,
Csak annyira, hogyha múlna,
Majd nekem is fájjon.

Érzéspillanatok

I.
Fagyott kagylóba száműzöm emlékeinket,
ködös vágyak olvadása lávaként menekül,
nappal gyöngyöket sírok fel lángból,
éjjel vágyadba menekítem álmom.
Az áhítat saskörmével kapaszkodom beléd,
Téplek, ízlellek mint édes ízű csemegét,
Felfallak, de soha nem fogysz el bennem.

II.
Velem töltöd a perceket,
itt van a kezdet,
a vég meg késik-
ringat az álmod.

III.
Néma szív. Könnycseppje fáradt.
Egy szív, mely csendes vért áraszt,
tenyerembe tartom, az enyém vigyázom.
-Nézd szerelmünk pogány trófeája,
két kezemmel kulcsolom át, óvom.
Halkan csókolod illatom, hangom…

Várnai Zseni:Jó lenne hinnem...

Jó lenne hinnem, hogy a lelked él,
Itt leng köröttem testetlen alakban,
S körülcsókolja síró arcomat,
Ha elgyötrődött kínban, könnyben, jajban
Teéretted.

Jó lenne hinnem, hogy a lelked él
Egy más világon, szép fénylő planétán,
Ott vársz reám csak, zengve, boldogan,
Míg elfáradok e bús földi sétán
A hozzád megyek.

Jó lenne hinnem, hogy a lelked él,
S egy új élet fénylő palástját hordod,
És nézed, nézed az én könnyeim,
Ki elvetettél minden földi gondot,
S felém hajolsz.

Jó lenne hinnem, hogy a lelked él,
Ki csillag voltál itt a földi porban,
És istenlelket csókoltál belém,
Nem múlhatsz el Te hamuvá omoltan,
Az nem lehet.

Ó, hinnem kell, hogy lelked mégis él,
E földi kíntól mentesülten, fénylőn,
Mi vagyunk csak, kiket siratni kell,
Kik itt maradtunk fájdalomban élőn
Tenélküled.

Kormorán : Add nekem

Add nekem a szíved,
add nekem, hogy fájjon -
Nyújtsd felém két kezed -
kezemre rátaláljon.
Add nekem a mosolyod,
szemedben magam látom -
Ami jó volt, ami szép,
fiainkra szálljon.

Adj utat, mely elvezet,
a végtelen határig -
Add nekem a szót,
mely mindent megvilágít.
Add nekem a vágyat,
mely velünk kivirágzik -
Adj nekem egy szelíd estét,
egy fényt, mely messze látszik.

Ahol a végtelen Földre letérdel a Nap -
ott megtalálod a vágyaidat -
Ott kévékbe rakják az Ég melegét:
ott jó, ami jó - ott szép, ami szép.

Adj nekem még mindent,
amit másnak szántál -
Add nekem a rosszat is,
amit jónak láttál.
Ne adj mást, csak önmagad,
mert hosszú útról jöttél.
Érezd magad szabadnak -
Te szabadnak születtél.

Ahol megszelídül az északi szél -
oltalom épül - nincs aki fél.
Nincs ára a dalnak - aki szeret veled él -
mert jó, ami jó - mert szép, ami szép.

Elmúlt az ünnep

Nincs oly szaloncukor,
mely édessé tenné,
mi, amúgy kesernyés,
volt… egykor még
olyan estém, mikor
apró gyertyalángok
öltöztették békém,
volt… igen, emlékszem rég,
boldog gyermeki nevetés
töltött be légüres tért…
… s most,
feledni vágyó pillantások
kerülik egymást… fojtó
a levegő… középen üldögél
a bánat, s a perc alig várja,
hogy elhagyja a szobát,
menekül az emlék.

Mirian

Karácsonyi szédült szonett

Mint ismerős és rég vágyott bódulat,
úgy hullt lelkemre idén is az ünnep.
Megbocsátva sok hétköznapi bűnnek
kábán ácsorgok a gyertyafény alatt.

Ez valami furcsa, gyönyörű ˝másnap˝,
mikor az örömtől vagyok részeg,
a levegő mámoros, ajkam hebeg,
fejemben kis harangokat ráznak.

S oly jó ez a karácsonyi szédület.
Kilopja belőlem az év gondjait,
dacos haragot s a sértettségeket,

s minden bajt, bánatot, könnyet eltemet.
A szeretet bennem becsípett kicsit,
s tán ki sem józanodik már, meglehet.

Netelka

Régi karácsonyok emlékezete

Múltba révedt, könnyfátyolos szemmel
régvolt ünnepekre emlékezem.
Egy meghitt pillanat magához ölel,
majd magába ránt, mint sötétlő verem.

Látom nagymamám szép, szelíd kezét,
s haját, mit ezüstbe szőttek az évek.
Gyertyát gyújt bennem a fájó veszteség,
s emlékeim elevenné égnek.

Gyanta illan és aranyló méz pereg,
a kalács mégis szegetlen marad.
Egy nevetőráncban könnycsepp remeg,
majd hogy ne látsszék, gyorsan elszalad.

Fűszeres illatokat szül az elme,
akár, ha édes forralt bortól részegül.
Az ember sírna, és sírva nevetne,
ahogy karácsonyozik némán, legbelül.

Netelka

A koldus karácsonya

Az utolsó autó sápadt fénye
Csendesen elhalványult, túl a sarkon,
Egy koldust takar a magány szentélye,
Motyóját öleli, hogy ne sajogjon
Nagyon a hóval borított utca, s szív,
Ezen a halk, lámpafényű éjszakán,
És hullámpapíron dideregve hív
Fehér angyalt, hogy elringjon szép szaván,
S hittel higgye: ő is él, ő is ember,
Nem csak holmi eldobott, megunt kacat!
Álomba szenderül, álmodni nem mer,
Ne lásson régen feledett arcokat.
Szorítását fagy lazítja szelíden,
Angyal-kéz fogja, s vezeti el innen…

Kolomp

Tudod...

Tudod a várakozásra gondoltam, arra, hogy a mi találkozásunkat is megelőzi az advent, amikor kitölti a gondolatomat a vágy, hogy minél előbb láthassalak. Nincs szükségem ajándékra, regölésre, harangzúgásra, nincs más, mint várni rád, készülni a találkozóra. Azt hiszem, ilyennek kellene lenni minden ünnepnek, hogy vágyjunk rá, hogy akarjuk annyira, hogy elfelejtkezzünk a papírba csomagolt kincsekről, hogy a torkunkon szoruljanak a szépen csengő ünnepi szavak, hogy a fa alatt, a képzeletbeli fa alatt a legszebb ajándék a dísz nélküli lelkünk legyen.

.kaktusz

Wass Albert: Az én Titok - Karácsonyom

Karácsony

Megtanultam tisztelni az ünnepeket. Az ünnep lsten ajándéka, más, mint a többi nap, s arra való, hogy hétköznapi mivoltunkból kivetkőződve tiszteljük önmagunkban az embert.
Sajnálom azokat, akik nem tudnak ünnepelni. Az ünnep önmagunk fölemelése. Tiszta ünnepi ruhában és tiszta ünnepi gondolatokkal lehet csak ünnepelni, felülemelkedve a hétköznapokon s apró küzdelmeinken.
Csak az ünneplőbe öltözött ünneplő ember tudja megérteni annak a kijelentésnek a nagyságát, hogy Isten az embert saját képére teremtette.
Az erdélyi nagy gyász éveiben nálunk otthon elfelejtették az ünnepet. Nem volt karácsony, és nem volt újév, nem volt húsvét és pünkösd, mint ahogy vasárnapok sem voltak. Viselő ruháinkat s nehéz gondjainkat szakadatlan hordtuk, bármit mutatott a naptár.
Keserűség tanyázott otthon, s én hiába küzdöttem az ünnepekért, ünnepi öltözetet s ünnepi arcot éveken át nem látott a házunk.
Egyszer fellázadtam. Karácsony volt.
De nagyon emlékszem még arra a karácsonyra! Tizenöt, vagy tizenhat éves lehettem.
Karácsonyi szabadságra küldött haza a város, és Sándor bácsi ünnepes háza után olyan volt a miénk, mintha halottat őriztek volna benne.
Apámék egy-egy könyvbe temetkezve naphosszat hallgattak sötéten, és nem volt szabad előttük karácsonyról szólni.
Évek óta nem járt nálunk az angyal. Súlyos gond nyomta a szárnyait, és nem tudott elröpülni hozzánk. Akkor öregedtek meg apámék.
Nem akartak ünnepre gondolni, mert eszükbe jutottak a régi és gondtalan ünneplések, s a jövő ködös volt, nem láttak előre.
Pedig ha tudtak volna ünnepelni, a karácsonyfa gyertyái mellett az ünnepi gondolatok magasságából meglátták volna az utat, mely
már akkor is egyenesen vezetett a reménység felé.
De gyászba s ünneptelen hallgatásba rejtőztek az idő elől, pedig az idő azért múlott, éppen úgy.
Karácsony szombatja volt. Kint nagy puha hó, a kerti fákat belepte egészen.
Olyan csöndes volt kereken a világ, mintha a békesség készült volna megszületni akkor.
Egyedül lézengtem a kertben. A szürkület már meglepte a fenyvest, s kereken a dombok is belevesztek a lehulló estébe.
Lent a faluban egy-egy lámpa kigyúlt. Fájt, hogy karácsony estéje van.
Máshol izgalommal lesik az angyalt, ünneplő ruha van és karácsonyi szag és boldog rejtelmesség a levegőben.
Hallottam a csilingelést, s láttam gyertyafényben úszó szép karácsonyfákat, pedig ahogy ott kószáltam a behavazott fák közt, végtelen egyedülléttel
a szívemben, tudtam, hogy mindez csak álmodozás, mert nálunk sötétek a szobák, s a régi gyűrött ruháinkban éppen olyan magányosan töltjük el ezt az estét is, akár a többit.
Esteledett nagyon. Lent a faluban egyre több lámpa égett, s a papnál megkezdték a kántálást is.
Megálltam a fenyők alatt, és hallgattam a felszűrődő éneket. Románok kántáltak.
Az egyhangú dallamot búsan itta föl a szétterülő este, s én arra gondoltam, hogy románok kántálnak.
Románok ünnepelnek.
Mindig csak a románok.
Sokáig álldogáltam ott, közben sötét lett egészen. Fázni is kezdtem, hűvös szél támadt a fák közül, éreztem, hogy haza kell már menni.
De ugyanakkor valami fájdalmasan a torkomba markolt.
A tudat, hogy karácsony este van, s én ott ülök majd egyedül, és nem lesz senki, akivel beszéljek, és nem lesz semmi ünnep.
Az öregek olvasnak a lámpa alatt, olvasnak zord szótlan arccal, mintha olyan nap lenne ez is, mint a többi. Úgy, szorította a torkomat, hogy könnyeket préselt ki a szememen. Hát csak a románok?
S ekkor valami bátor, nagy dolog jutott az eszembe. Hirtelen, hogy szinte beleszédültem. Nem csak a románok! Miért csak ők? Karácsonyt csinálok önmagamnak! Karácsonyt, titokban, hogy senki se lássa!
Volt a fenyves szélén néhány kicsi fenyő. Csak akkorák, hogy, a derekamig sem értek. A kerti színből kiloptam egy ásót, meg egy ládát, s kiástam egyet, egy szépet a fenyőcskék közül. Sok földdel vettem ki, betettem a ládába, elrendeztem a gyökereit is, hogy baja ne essék, s megindultam vele a ház felé.
Vert a szívem az izgalomtól. Hátha meglátnak? Hátha baj lesz ebből? De sötét volt, nem látott meg senki. Egyedül laktam, a ház végében. Úgy osontam be a szobámba, mint a tolvaj. Meggyújtottam a lámpát, a ládát a fával az asztalra tettem s hozzáfogtam a feldíszítéshez. Izgalmas, nagyszerű munka volt. Színes papirosból láncokat fabrikáltam, néhány szál aranyozott zsinórt is leltem hozzá s öt darab maradék gyertyavéget. A gyertyavégeket drótra kötöttem rá a fenyőre, idétlenül is álltak rajta, az igaz. A színes papírlánc sem sikerült úgy, ahogy akartam. Csúnya lett nagyon a karácsonyfám. De karácsonyfa volt!
Mikor elkészültem a díszítéssel, hallgatóztam. Csend volt a házban, nem mozdult senki. Előszedtem gyorsan az ünneplő ruhámat, s felöltöztem úgy, ahogy illik. Aztán meggyújtottam a gyertyacsonkokat. Elfújtam a lámpát. Sötét lett egyszeribe, csak az öt kis sárga fény dideregte be félénken a szobát. Kinyitottam a kályhaajtót, hogy világítson a tűz is. Aztán felkuporodtam az ágyra és ünnepeltem.
Táncolt a tűz lángja a falakon, rebbentek a kicsike gyertyák, fenyőszag volt és nagy csöndesség kereken. Valami szomorúan szépet éreztem akkor. Fájdalmasat, mert egyedül voltam, s mert nem volt ajándék az asztalon. De komoly és dacos érzést is, mert magam teremtettem ünnepet magamnak, s most már nem csak románok ünnepelnek ebben a faluban.
Úgy éreztem, mintha az én kicsi karácsonyfámtól egyszeribe megenyhült volna az élet szigorú arca, s a reménység meg a jövendő beléptek ünnepelni hozzám a szobába.
S talán, azt hiszem, úgy is volt.
Ültem ünneplő ruhámban az ágyon, s néztem a szegényes kis karácsonyfát és gondoltam mindenfélét össze-vissza, szépet
és szomorút, ahogy ilyen szép és magányos, de különösen nagy ünnepeken szokás, amíg lassan leégtek a gyertyavégek. Leégtek és elaludtak egyenként, csöndesen. Még éppen csak egy, lángocska őrizte hűségesen az ünnepet a legalsó ágon, aztán elaludt az is.
Még ültem az ágyon egy keveset, s néztem az elsötétülő szobát, mert a kályhában is roskadt már a tűz és alig világított. A sötétséggel együtt éreztem lassan a hétköznapot is visszatérni, s emlékszem jól, ez csúnya és keserű érzés volt.
Aztán meggyújtottam újra a lámpát, levettem az ünnepi ruhát, s felvettem a régit. Leszedtem a fenyőről a ráaggatott holmit, s visszadugtam mindent a fiókba. Aztán kabátba bújtam, s visszavittem a fenyőfát oda, ahonnan kiástam.
Úgy emlékszem, mintha tegnap történt volna. Borzasztó sötét volt a fenyves, és szél suhogott az ágak között. Kint a tisztáson derengve világított a hó. Féltem. Kísérteties volt a hószínű sötétség és a suhogó fenyves.
Sietve tettem helyére a fát. Gyökere körül ledöngöltem a földet, s havat is kapartam köréje. A csöndesség felől veszekedés hallatszott. Románul veszekedtek. A hangok felverték a falut, aztán belefagytak újra a csendbe. Kántálás már nem hallatszott sehol. Hideg, néma téli este volt.
Ásót, ládát visszacipeltem a kerti házba, aztán hazamentem. Ideje volt már hívtak vacsorázni.
Mikor bementem, az asztalnál ültek. Fáradtan és rosszkedvűen kérdezte meg apám.
-Mit csináltál ?
- Semmit- feleltem.
Apám szája széle megrándult, de nem kérdezett többet. (S maga is a semmivel foglakozott abban az időben.
Szótlanul ettünk. De valami furcsát, büszkét és szomorút éreztem akkor: hogy nekem karácsonyom volt mégis.
Véletlenül jutott az eszembe minap ez a régi történet. Karácsonyfát néztem fiaim számára, s megtaláltam közben azt a fenyőt is, amit akkor egy estére kiloptam a kertből. Megsínylette az ünneplést. Évekig csenevész maradt, volt idő, hogy azt hittem, kipusztul. De aztán mégis erőre kapott. S ma már sudáran és magasan szökik az ég felé, erősen túlnőtt engem s mindnyájunkat kik akkor éltünk.
(A titokzatos őzbak)
"Nézzetek a szívetekbe karácsonyos szemmel, őszinte és becsületes lélekkel. S ha azt látjátok az ön-keresés során, hogy szíveteknek valamelyik zugában rosszindulat, irigység, keserűség vagy bármiféle más tisztátalan érzés lakozik valamely magyar testvéretekkel szemben: gyomláljátok azt ki gyorsan, mielőtt véglegesen és halálosan megmérgezné bennetek az életet. Nyissátok meg szíveteknek minden ablakát, és eresszétek be oda a napfényt, hadd pusztítson ki belőletek minden sötétséget ezen a karácsonyon. A civódások, pártoskodások nemzetéből változzatok át a szeretet nemzetévé, s lássátok meg: attól a pillanattól kezdve veletek lesz az Isten."
(Wass Albert: Karácsonyi levél)

Karácsony készül, emberek!
Szépek és tiszták legyetek!
Súroljátok föl lelketek, csillogtassátok kedvetek,
legyetek újra gyermekek, hogy emberek lehessetek!

/ Wass Albert /

Szenteste van...

Csendes,békés Karácsonyt!

fenyőágak
gyertyafények
illatok

apró lángok
lélegző
apró világok

kicsiny tüzek
léleklángok
vibráló életek

hogy lobognak
szállni akarnak
felemelkedni
szétterülni
összefonódni
egymásra találni

élni
létezni
szabadon
tovább
és tovább
túl a viaszon
túl a kanócok fogságán
túl minden fenyőfán
a szívekben akarnak lobogni
melegíteni
felgyújtani
ha az kell
ha más nem segít
akkor lángba borítani
mindent és mindenkit
had égjenek a szívek
lobogjanak a lelkek
egyetlen tűzzé váljanak a külön létezések
egyetlen forrasztó máglya legyen a világ
csak lobogjon az ˝egylélek-láng˝
őrült-boldog táncba kezdjen a mindenség
perzselődjenek fel a határok
hamvadjon örök hamuvá minden ami elválaszt.
koma

A Karácsony Szelleme járt nálam

Karácsony este volt. Lábam mellett merengve heverészett a csend.
Aranyfényben ragyogtak a házak ablakai, s itt bent
is fény gyúlt, hova a szem már nem láthat el.
Ezen az éjen minden kóbor lélek egy kis nyugalomra lel.
Valami különös rózsaszín fényben fürdött az alkony,
porhó szitált, s észrevétlenül belopózott az ajtón
a karácsony szelleme. De ekkor még csupán egy érzés volt.
Belengte édes illatával a házat, ahogy felragyogott a Hold.
A karosszékben ültem, s én is, mint ódon bútordarab
néztem a semmibe mozdulatlanul. Néma, sötét alak.
Magányomban lepett meg az ünnep, mint oly régóta mindig.
Feldíszítettem a fát, gyertyát gyújtottam, ahogy illik,
de közben minden kerámia angyal a szomorúság dalát zengte.
Nevetés hangjai szálltak az utcáról, s én ott ültem elfeledve.
Csendes éj, szentséges éj. Az áhítat szólamai a CD- lejátszóból
gondolatot vajúdtak belőlem fájva egy másik karácsonyról.
Ezer éves, fahéj ízű, elfeledett szentesték emléke
költözött belém, s végül kegyetlenül feltépte
a közöny álarcát. Könnyeim utat törtek maguknak arcomon.
Letöröltem hát sietve őket, és kinéztem a jégvirágos ablakon.
S akkor oly csodát láttam, olyan elképzelhetetlen jelenés indult el felém onnan kintről, hogy elkapott a félelem keze és elszorította az utat a jajszó elől kiszáradt torkomban.
Csak bámultam, s magamban érthetetlen szavakat mormoltam.
Mert egy angyal arcát láttam. De nem olyat, kit buzgó kezek festenek templomok falára, másféle volt ez. Ezer karácsonyfadíszből volt összevarrva különös gúnyája.
Arcán mozdulatlan átszellemülés, s egy gyertya az egyik kezében, mint kék színű lámpás. Tombolt a tél, mégsem aludt ki süvítő szelében.
Kék fényben derengett maga az egész alak, félig átlátszott teste, s ragyogó színekben pompázó ruhája, ahogy ott állott.
Aztán szó nélkül átsétált a falon, mintha az holmi fantáziakép lenne, nem tömör téglák egész sora, beton alapzatra helyezve.
Ekkor bennem a félelem hitetlenkedésre váltott.
Bizonyára elbóbiskoltam, s most ilyen bolondos álmot látok.
De hiába csípkedtem magam, s pislogtam egyre, nem ébredtem fel.
Az angyalféle elnézőn mosolygott, s egy székben helyezkedett el.
Töltött magának egy kis bort kristálypohárba, s vígan szagolgatta, míg én ott ültem mellette néma félelembe fagyva.
, Mi… mármint hogy… ki vagy te?˝- nyögtem ki végül nagy nehezen, s megszorítottam a karfát, hogy ne lássa, mennyire remeg kezem.
Ő rám nézett, s ahogy szemembe kapcsolódott békés tekintete, hirtelen úgy tűnt, e szoba a világ legcsodálatosabb helye.
, Angyal vagyok, azt hiszed, igaz? Mind ezt gondoljátok, akikhez eljövök…vagy karácsonyi álmotok ajtaján lopva beköszönök.
De én csak szellem vagyok. Bár nem közönséges. A Karácsony Szelleme.
Elmúlt karácsonyoké, melyek a tieid voltak.˝ - felelte.
Egy percig hallgatott, majd folytatta:, Van úgy, hogy elfeledjük mi az a karácsony. Vagy ha tudjuk, csak emlékezetünkben leljük.
De szomorú az ünnep, mely csupán emlékből állíthat magának oltárt, s neked rég a fájdalom az urad, és magányod a szolgád.˝
Szavai valahol mélyen megpendítettek bennem egy vékonyka húrt.
Elmúlt évekbe tekintett arcom, szememre édes ködharmat hullt.
Két kislányt láttam pöttyös ruhában, egy udvaron játszani, s úgy tűnt, nem létezhet semmi sem, ami szétválasztja őket, míg áll ez a világ a talpán.
Testvérek voltak. De a felnőtt lét aztán beléjük lehelte a maga mérgét, a viszály karmait mélyesztve
ártatlan arcukba. Sorsuk kötelességtudón bevégezte, mit egy gonosz órán firkantott málladozó pergamenre.
Nem keresték egymást többé. Rég nem is tudták merre.
De e percben megértettem, hogy minden gőg szülte harag csak fertőző tüske, mely örökre benned marad, míg fel nem ébredsz, és végre ki nem téped tövestül.
Néha a rózsa is megszabadulhat a tövistől.
Felnéztem hát, hogy elmondjam annak a szellemnek, néhány szavával milyen gyógyírt adott egy jellemnek, de a székben mellettem már egy árva lélek sem ült.
Titokzatosan pislákoltak a fények. A ház elszenderült.
Álom lett volna igazán? De nem! Hisz az a pohár az asztalon… ott ringatózott benne az Egri, s nem én töltöttem, azt tudom.
Hát mindegy. A szellem itt járt, és egy gondolat maradt a nyomában.
S én megkerestem egy telefonszámot kis noteszom eldugott zugában.
Néhány pillanat múlva nővérem hangja csendült vidáman, s úgy beszéltünk, mintha csak tegnap játszottunk volna nagyanyánk udvarában.
Közben a kerámia angyalokat újra mosolyogni láttam, s mintha még valaki mosolygott volna titkon a szobában…



Nuca

A legszebb ajándék

Ernest

Lassan véget ér ez az év, és azt hiszem, egyre többen várják az ünnepeket.
Egyre rövidebbek a napok, és bár még nálunk az utóbbi napok igazán szép, ˝fényesek˝ voltak, de bizony egyre kevesebb a napsütés, aminek a hiánya depressziós állapothoz, rosszabb hangulathoz vezet. Talán ezt a komor hosszú sötétséget kicsit ellensúlyozza az adventi gyertyagyújtás, az év végi ünnepek – a karácsony.

Már november óta mindenhol olvasható, hogy indul a karácsonyi készülődés. Tudod, Kedves – említettem – én is elindultam ma. Valóban – elgondolkodtam rajta: előző években november elejétől jártam az áruházakat, a kis eldugott boltocskákat, hogy még a nagy roham előtt – megtalálhassam, rátalálhassak az igazi, szívemből szóló apró kis – személyre szabott ajándékaimra, és hogy saját magam készítette ajándékokhoz beszerezzem a hozzávalókat. Tudom, túl giccsesek a csillogó csodák, az áruházakban dömpingben megjelenő áruk, mégis ennek ellenére elnézem a csillogást. Megjelennek a meseországbeli képek előttem, - és mint egy gyerek – nagy szemekkel csodálkozom rá az előttem megjelenő tündérországra. Mindennek meg van a maga varázsa. Minden évnek meg van a maga színdivatja, hogy milyenek legyenek a karácsonyi díszítések. Újra és újra elhatározom, milyen színűre változtatok. És mikor arra kerül a sor, az elhatározásomat ˝elfújja az északi szél˝ és maradok a régen megszokott, piros – arany összeállításnál. Hiszen tudod, a piros az örökös kedvenc színem.

Langyos béke! Szeretem a karácsonyt, és mégis úgy félek tőle.
Mit is hozhat ez a karácsony?

Eszembe jutnak a régi karácsonyok, a család, a szeretteim, - akik már nincsenek velem. Sajnos, a szülői ház karácsonyfadíszeit is ˝megette az idő˝. A valamikori bélyeggyűjtemény is ˝elkopott˝. Valóban kevés holmi maradt hű hozzám – talán néhány könyv, egy-két régi porcelán. És mégis nagyon gazdagnak érzem magam, mert a szívemben a sok-sok emlék örökké él.

Eszembe jut a tavalyi karácsony.
A tavalyi magányos karácsonyom. Szeretet! Szeretet? Félek!
Ó, mennyire szerettem volna egy érintő, simogató kezet, egy ölelést, egy szempárból felém csillogó érzést. Szeretet! Hiszen a szeretetet én nem a karácsonyi ünnepekre összpontosítom,
de mégis annyira vágyom a szeretetedre.
A legszebb, a legcsodálatosabb ajándék lenne számomra, ha átölelhetnélek.


Szomorúfűz

Karácsonyi fények

Karácsonyi fények,
zöldek, sárgák, kékek
látlak-e még benneteket?
Fényben úszó fák
fenyők illatát
elhozzátok-e, ha szent este lesz?

Milyen szép az ábránd
a fényes fa mellett
a görcsök, tumorok
ajtón kint rekednek.

Meg kellene állítani az időt,
maradjon meg örökre ez este,
ne jöjjenek fájó holnapok,
kit kín gyötör, kínját ne érezze.
Karácsonyi fények,
ne hagyjatok sötét éjbe menni,
meleg gyertyalángok
szeretnék még
mellettetek melegedni,
látni valós boldogságot,
mely régen kerüli
már e bús-bolond világot.
Karácsonyi fények,
zöldek, sárgák, kékek
gyúljatok ki akkor is szívemben,
ha majd egyszer el kell mennem innen.

Komlósi Lajos

Az ünnep

Valójában mi is az ünnep? Ha az ember azt teszi, amit tenni akar, s ebben senki nem gátolja meg, akkor számára a tett már ünnep lehet. Az a tett ünnepe, s az ünnep elveszti időkívüliséget, céllá válva a szabad tett lesz, nem külsőséges majális. Egy másfajta ünnep a megvallott vagy titkolt álmok beteljesülése lenne, s ekkor az álmok megvalósulása az ünnepi pillanat elérése, reflexió, a teljességérzet. A valódi nagy ünnep az emberi szellem megtisztulása lenne. Megtisztulás a szolgaság alól. Ahol szolgaság dúl, ahol az ember rabként él, ott az ünnep értéke meghatványozódik, de az ünnep csupán szimbólikus, tulajdonképpen csak vágy, nem megélés. Sokat kell ünnepelni azért, hogy az ember, megértve az ünnep lényegét, igazi ünnepre találjon. Sokat kell ünnepelni a szolgaságban azért, hogy magát a tiszta ünnepet megérthesse. Sokat kell gondolkodnia, tennie, vállalnia azért, hogy az ünnep az övé, s személye ne csupán az ünnep kelléke legyen. Sokat kell vállalnia azért, hogy önmaga lehessen, az az önmaga, aki megtudja osztani ezt másokkal. Hogy nem csupán önmagáért, másért is él, másokért, egymásért.
Az igazi ünnep nem díszszemle. Az igazi ünnep szinte elérhetetlen. Nevezzük úgy: hit. De nem vakhit, a nem létezőbe vetett, gyökértelen csalóka remény. A hit mindig meginog, ha külső. A jövőbe vetett hit az ember legmélyebb lényéből fakad. A hit az átérzett és megértett örökség. De ugyanakkor a jövő, nevezzük úgy, önmegvalósítás. Nem a társadalmi lény megvalósítása a legfontosabb, mert abban sok a szerep, és szinte csak szerep. Hanem annak a lénynek a folytonos megvalósítása, aki gyermekként még szájában érzi a csak ünnepkor hozzájutott cukorka mennyei ízét, orrában a kalácsok illatát, emlékszik a megkapott játékkal való bensősőges, képzeletformáló együttlétre.
Az igazi ünnep nem lehet dalok, versek, képek díszszemléje. Az csak hangulati elem. Nem lehet viurtuális portálok burjánzó, egymás létéről nem tudó sejtjei. A virtuális térben a lélek dinamikája hihetetlenül felgyorsul, és a lélek saját hasonmását, rokon lényét keresi. Hasonmása nincs, illetve van: az Egyre törés, mondjuk a szférikus beolvadás, az eggyé válás Szelleme.
Az emberi szellem nem más, mint a rokon lelkek egymásra találása lenne. A rokonság képlete egyszerű: a vérségi kapcsolat az érdek nélküli szeretet jelenléte. A rokon lelkek vérsége szférikus, isteni eredetű kapcsolat. Az utolsó fal előtt állunk: a virtuális térben a lélek, mögötte a kisajátításra, a birtoklásra törő test áll. Kisajátítani, birtoklani… e két tulajdonságunk a lelket birtokfüggővé teszi, kapitalizálja.
De nem tudja létrehozni a Szellemet, amelyet a Megváltó akar kétezer éve belénk lehelni. A rokon lelkek szellemét. Mondhatjuk úgy, a szeretet szellemét. Nem a vérségi szeretet zajlik. Az anyagi előnyszerzés dúl. Az emberi önzés legkíméletlenebb formája.
A rokon lelkek ünnepe el fog jönni: a lélek társtalan, egyedi jelenség, s a társtalanság távollét, fáj. A lélek vergődik e miatt, különösen a virtuális térben, mivel ott bizonyos értelemben és bizonyos fokig legyőzte a test és a táv bilincseit, társaságot talál a számára. Milliók közül még rokon lélekre, lelkekre is talál. De a probléma ott van, hogy a rokon lélek testhez tartozik, rajtunk és - talán - rajta kívüli testhez tartozik, s szerződések tiltanak…
De most erről a mostani ünnepről van szó. Az ünnep szelleméről. Arról, hogy ami egymástól elválaszt bennünket, az erősebb-e, mint ami összetart. Ha erősebbnek bizonyul az, ami egymástól elválaszt bennünket, akkor az ünnep a legnagyobb hamisság, amivel áltatjuk magunkat. Csak a hamisság rítusai…

art-tur

Éjjel…

Lassan immár elcsepereg egy év
S csendben érkezik, a leghosszabb éj
Várjuk mindannyian. Nagyon vagy kicsit
De mindőnk szíve, megdobban picit.
Mesél eme éj álmokról, szeretetről
Családunkról, vagy épp elmentekről.
Feltámad bennünk a szerető oltalom
S ébredezik egy régi, csendes fájdalom.
A csendes éjjelen, mikor egyedül vagyunk
Mikor féltve babusgatnánk belső fájdalmunk
Feltör legbelülről egy szerető tekintet
S csendben suttogja: Nem ezt ígérted!
Számon kéri tőlünk, miért lógatjuk orrunk
Nem érti Ő. Mi lehet a bajunk
Ott áll majd, kit nagyon szerettünk
Kit egyszer valamikor elvesztettünk.
Elment mellőlünk, hisz ez volt az útja
Bár szeretne még élni. Velünk, újra
Szeretné még egyszer megfogni kezünk
S ez estén asztalhoz ülni mellettünk. Velünk.
Ám sajnos, ezt már nem tudja megtenni
Csupán szeretetét s lelkét tudja megmutatni
Érezzük ezt mind. Mintha itt volna mellettünk
Látjuk mosolyát s mintha megfogná kezünk.
Örüljük hát mind, hisz ez volna kedvére
Ne adjunk bánatunk, az Ő lelkének terhére
Rég elhagyott ugyan, de most itt van velünk
Hagyjuk hát ez éjjen, hogy sírjon s nevessen szemünk.

Goór László

Ajándék

Tudom én, nincs jogom,
kérni ˝még˝, hisz, jussomon,
osztozik pribék, kötelék,
s az adós, én vagyok…
ám, most e karácsonyon,
egyetlen segíthet kínomon,
ha ajándékul kapnám illatod,
álmaim jutalmául,
utolsó lélegzetvételül
lenne kívánságom…
Istenem, ha van, kérném,
könyörüljön e napon,
s adja nékem illatod,
mely hozzád tartozik,
ahogy én is…

Mirian

Belegondolunk, hogy hol voltunk egy éve, kik voltunk akkor, és látjuk, ahogy zakatol az életünk megállás nélkül.Elfelejtjük nézni, mit érdemes. Elszalasztunk pillanatokat, miket az örökkévalóság sem adhat vissza már…Futunk a Ferrarink után, könnyekkel áldozunk a boldogtalanságnak.
Kitörlünk pillanatokat és érzéseket, hogy ne fájjon, vagy magunkat adjuk fel. Had büntessen és zárjon minket kalitkába a monoton élet, hogy ne mások legyünk, csak egy-egy ember a sokból.
Hova tűnt az álmunk, amit már nem ismerünk fel akkor sem, ha szembejön velünk az utcán?
Hol az életünk, amit elképzeltünk?
Mért várunk, hogy valaki megmentsen minket?
Mért nem élünk?

Tóth Zsuzsanna

Fenyves között súg a szél

Hó lepi el a tájat.
Károgó varjak éhesen
szállnak az erdőn át.
Hófelhőkkel teli az ég,
fenyves között súg a szél.
Favágók fejszecsapásai
és fűrészek hangja zenél.
Didereg az erdő is,
a madarak és a vadak.
Fázik a jégbeburkolt világ
És fázik a madárként
elröppenő boldogság.

Szomorúfűz

Hideg van, nagyon fázom

Hideg van, nagyon fázom, ma a Duna is szigorú,
Szememben könny ragyog, s várom.
Félek, megőrjít, tönkretesz ez az érzelmi háború,
Cundüh…most hozzád imádkozom!
Kérlek, ne hagyd, hogy elmenjen mellettem…
Add, hogy legyen minden a régi!
Kérlek, beszélj Vele, mondd, hogy szeretem,
Ne hagyjon ebből kilépni…!
Mondd Neki, hogy ne taszítson, ne lökjön magától,
Vidd el Hozzá szívem összes melegét,
Segíts Neki, hogy kilépjen saját világágból
És Nekem adja hőn vágyott szeretetét…
Láttad…Ő húzott magához, s most mély sebeket ejt,
Ugye figyelsz, ugye mindig velem vagy?
Te vagy, ki eloszlathat bennem minden kételyt,
Te nem az vagy, aki magamra hagy…
Kérlek hallgasd meg imám és vidd el Neki üzenetem,
Vérzik, kettétörve sajog, remeg Érte a szívem,
Add, hogy megszálljon a boldogság, mint a legelején,
Zavard el a felhőket, hogy ne takarják el az ég kékjét!
Bontsd le azokat az átkozott felépített falakat!
Hisz angyal vagy, korlátlan a hatalmad!!!
Tedd átjárhatóvá a kettőnk közti távolságot,
S ezzel add vissza nekem azt a gyönyörű világot!

callidus

Hajnalban sírnak a fák

hajnalban sírnak a fák

s mint könnyek áztatta lepedő
göngyöli magát
alant a macskakő
és én kopok deresre
csendben
arcomra gyűrve
tenyerem minden ráncát

voltam éj dermedten
tán hajnal is kiengesztelten
de ha rám fonódott
a fény
konokul cipeltem álmát az éjbe

hajnalban sírnak a fák

s láttam
csuklani őket roskadásba
kaparni égen
ezer körömmel
felsebezve kékjét
míg serkent fénye alvadásig

eret vágtam
és mézgába mártott sebekkel
üvöltöm
fogd
fogd hát kezemet
ha az évek korhadt gyűrűi
málnak
elpattant rozsdás abroncsok
körbe zárnak
hallom
még holtan is nyöszörögnek a levelek

hajnalban sírnak a fák


Omikron

Étellel, csenddel

Csak a szél. Már megint nem te vagy,
pedig étellel, csenddel vártalak.
A nagy szavakat, mint olcsó ruhát,
levetettem. Nem várok csodát.
Nem kérek semmit. Nem panaszkodom.
Csak tenyered helye üres az arcomon.

Ami lettünk volna, vagyok egymagam.
Szavaimnak immár kettős súlya van.
Szemeddel is nézem, amit láthatok.
Veled járok, éppen hogy csak nem vagy ott.

Amit kimondani nem tudtam neked,
látod, most a munkám okos része lett.
S amit nem láttál meg elnyűtt arcomon,
az szólít meg. Tekinteteddel rokon.


Hervay Gizella

hiányzol...

Hajnalok ajkán
ha rezdül a harmat
gyönggyé kövül tükröző teste
benne az álmok
a fénybe kúsznak
gyönyörű szemeid
önzőn keresve
valami édes valami fájó
zsolozsma fuvallik
a reggeli szélben
reszkető hangon
lüktet a dallam
belevész
a cukorsüveg hegyekbe
szemöldökívű vágyat lihegnek
márvánnyá árvult
párnád pihéi
kihullnak számból
a tegnapi csókok
lehullnak tested
igéi

vonszol a nappal
egyre a mába
hiányzol
várlak
várlak
mindhiába
ajkamig görbül
egy kivénhedt sóhaj
várlak koldus könyörögve
összegyűrt percek gyűjtik hiányod
belesuttogom őket
nevedbe

Betakarózni a karoddal...

Szád íze hol édes, hol keserű
Szemedben egymás elől bujkál
Ború és derű
Kezed melege, ha simít
forrósítva fázlal

Velem álmodsz, mégis nélkülem
-észrevétlen rabol el a hajnal

Némaságod a szívemben
fekete űrt hizlal
Mégis…
Ha újra kél a fény a Holddal
én úgy vágyom betakarózni a karoddal…!

aimeesolange

Ma este végre

Látod, ma végre erre voltál
nem úgy, mint máskor: testtelen.
Zenélt a hangod, s érverésed
ujjamban volt, az este lent
az útról már szobánkba nézett,
valaki vígan fütyörészett,
s beszállt a dal, pár hanggyerek.
Kérdeztem tőled: ismered?
Mert akkor éppen erre voltál.
Egy csók után volt. Két kezem
hajadban játszott, szürke szoknyád
feljebb csúszott a térdeden,
s egy márvány csík, mint esti lámpa
úgy izzott, hívott és a szám
combodra tévedt és a csókom
végigszántotta lágy puhán.
Igen, Te voltál és e csókban
elmondtam mindent hangtalan.
A testeden, a hűvös bőrbe
belecsókoltam önmagam.
Szerettelek. S a furcsa csöndben
ölemben ott pihent fejed.
A falra fenn az úti lámpa
árnyunkat írta s néztelek.

Fáy Ferenc

"Eleget kívánok Neked!

Nemrégiben végighallgattam egy anyuka és a lánya beszélgetését a reptéren töltött közös idejük utolsó pár percében. Bejelentették a járatot.
A biztonsági kapu közelében megölelték egymást, és az anya ezt mondta lányának:
- Szeretlek, és eleget kívánok neked."
A lány így válaszolt:
- Édesanyám, a közös életünk több mint elég volt. Szeretetednél többre nem is volt szükségem. Én is eleget kívánok neked, anyu.
Megpuszilták egymást, majd a lány távozott. Az anya odasétált ahhoz az ablakhoz, amely mellett ültem. Ahogy ott állt látszott, hogy szüksége van, és vágyik is arra, hogy kisírja magát. Megpróbáltam nem megsérteni privátszféráját érdeklődésemmel, de ő örült nekem és ezt a kérdést szegezte hozzám:
- Köszönt el ön valaha is valakitől úgy, hogy tudta, ez a végső búcsújuk?
- Igen, - válaszoltam én.
- Bocsássa meg érdeklődésemet, de mitől ez a végső búcsújuk?
- Öreg vagyok, és ő olyan messze lakik tőlem. Kihívásoknak nézek elébe, és az, az igazság, hogy a következő utam vissza már a temetésemre lesz. - mondta ő.
- Amikor elbúcsúztak egymástól, hallottam, hogy eleget kívánnak egymásnak. Megkérdezhetem, hogy ez mit jelent?
Mosolyogni kezdett.
- Ez egy jókívánság, ami korábbi generációktól lett továbbadva. A szüleim mindenkinek mondták.
Egy pillanatra elhallgatott és úgy nézett ki, mint aki próbál minden részletre visszaemlékezni, majd még jobban mosolyogni kezdett.
- Amikor azt mondtuk, - Eleget kívánok neked - azt kívántuk a másik számára, hogy élete végéig elegendő legyen neki a jó dolgokból.
Majd, felém fordulva, az alábbi jókívánságot osztotta meg velem, mintha emlékezetből idézte volna:
- Elegendő napsütést kívánok számodra, hogy jókedved legyen bármilyen szürkének is tűnnek napjaid.
- Elegendő esőt kívánok neked, hogy még jobban megbecsüld a napot.
- Elegendő boldogságot kívánok neked, hogy szellemed élő és örökké tartó legyen.
- Elegendő fájdalmat kívánok neked, hogy még az élet legkisebb örömei is nagyobbnak tűnjenek.
- Elegendő nyereséget kívánok neked, hogy vágyaidat kielégítse.
-Elegendő veszteséget kívánok neked, hogy még jobban megbecsüld mindazt, amid van.
-Elegendő köszöntést kívánok neked, hogy felkészítsen a végső búcsúra.
Ekkor sírva fakadt és elsétált.
Azt mondják, egy percbe kerül egy különleges embert találni, egy órába megbecsülni, egy napba szeretni; viszont egy egész életbe elfelejteni.
SZÁNJ ARRA IS IDŐT, HOGY ÉLJ!
Minden számomra fontos ember számára:
ELEGET KÍVÁNOK NEKTEK!