Ha szomorú vagyok, mert messze vagy, és mert nem mondhatom el senkinek, mi az, ami fáj, akkor szoktam a magányt megkeresni. Elbújunk mi ketten, hogy ne lássák, hogy ne lássák, és hogy másnak ne fájjon, ami nekem. Hosszan elnézem a felhőket, társainkat, nekem és a magánynak, akik hol borúsak, hol vidámak, pont úgy, mint én. Elnézem, ahogy úsznak az égen, és úgy hiszem szavak nélkül is értik, mit érzek, mert vígasztalnak. Kedvemért átengedik a napsugarakat, együtt járnak vidám táncot, és hol ezüstté, hol meg napszínűvé festik a fák szél borzolta leveleit. Ettől a kedves bohóságtól mosolyognom kell, kisimul bennem a világ, fényt kapnak és feloszlanak, az én belső felhőim is.
.kaktusz
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése