Aranyfényben ragyogtak a házak ablakai, s itt bent
is fény gyúlt, hova a szem már nem láthat el.
Ezen az éjen minden kóbor lélek egy kis nyugalomra lel.
Valami különös rózsaszín fényben fürdött az alkony,
porhó szitált, s észrevétlenül belopózott az ajtón
a karácsony szelleme. De ekkor még csupán egy érzés volt.
Belengte édes illatával a házat, ahogy felragyogott a Hold.
A karosszékben ültem, s én is, mint ódon bútordarab
néztem a semmibe mozdulatlanul. Néma, sötét alak.
Magányomban lepett meg az ünnep, mint oly régóta mindig.
Feldíszítettem a fát, gyertyát gyújtottam, ahogy illik,
de közben minden kerámia angyal a szomorúság dalát zengte.
Nevetés hangjai szálltak az utcáról, s én ott ültem elfeledve.
Csendes éj, szentséges éj. Az áhítat szólamai a CD- lejátszóból
gondolatot vajúdtak belőlem fájva egy másik karácsonyról.
Ezer éves, fahéj ízű, elfeledett szentesték emléke
költözött belém, s végül kegyetlenül feltépte
a közöny álarcát. Könnyeim utat törtek maguknak arcomon.
Letöröltem hát sietve őket, és kinéztem a jégvirágos ablakon.
S akkor oly csodát láttam, olyan elképzelhetetlen jelenés indult el felém onnan kintről, hogy elkapott a félelem keze és elszorította az utat a jajszó elől kiszáradt torkomban.
Csak bámultam, s magamban érthetetlen szavakat mormoltam.
Mert egy angyal arcát láttam. De nem olyat, kit buzgó kezek festenek templomok falára, másféle volt ez. Ezer karácsonyfadíszből volt összevarrva különös gúnyája.
Arcán mozdulatlan átszellemülés, s egy gyertya az egyik kezében, mint kék színű lámpás. Tombolt a tél, mégsem aludt ki süvítő szelében.
Kék fényben derengett maga az egész alak, félig átlátszott teste, s ragyogó színekben pompázó ruhája, ahogy ott állott.
Aztán szó nélkül átsétált a falon, mintha az holmi fantáziakép lenne, nem tömör téglák egész sora, beton alapzatra helyezve.
Ekkor bennem a félelem hitetlenkedésre váltott.
Bizonyára elbóbiskoltam, s most ilyen bolondos álmot látok.
De hiába csípkedtem magam, s pislogtam egyre, nem ébredtem fel.
Az angyalféle elnézőn mosolygott, s egy székben helyezkedett el.
Töltött magának egy kis bort kristálypohárba, s vígan szagolgatta, míg én ott ültem mellette néma félelembe fagyva.
, Mi… mármint hogy… ki vagy te?˝- nyögtem ki végül nagy nehezen, s megszorítottam a karfát, hogy ne lássa, mennyire remeg kezem.
Ő rám nézett, s ahogy szemembe kapcsolódott békés tekintete, hirtelen úgy tűnt, e szoba a világ legcsodálatosabb helye.
, Angyal vagyok, azt hiszed, igaz? Mind ezt gondoljátok, akikhez eljövök…vagy karácsonyi álmotok ajtaján lopva beköszönök.
De én csak szellem vagyok. Bár nem közönséges. A Karácsony Szelleme.
Elmúlt karácsonyoké, melyek a tieid voltak.˝ - felelte.
Egy percig hallgatott, majd folytatta:, Van úgy, hogy elfeledjük mi az a karácsony. Vagy ha tudjuk, csak emlékezetünkben leljük.
De szomorú az ünnep, mely csupán emlékből állíthat magának oltárt, s neked rég a fájdalom az urad, és magányod a szolgád.˝
Szavai valahol mélyen megpendítettek bennem egy vékonyka húrt.
Elmúlt évekbe tekintett arcom, szememre édes ködharmat hullt.
Két kislányt láttam pöttyös ruhában, egy udvaron játszani, s úgy tűnt, nem létezhet semmi sem, ami szétválasztja őket, míg áll ez a világ a talpán.
Testvérek voltak. De a felnőtt lét aztán beléjük lehelte a maga mérgét, a viszály karmait mélyesztve
ártatlan arcukba. Sorsuk kötelességtudón bevégezte, mit egy gonosz órán firkantott málladozó pergamenre.
Nem keresték egymást többé. Rég nem is tudták merre.
De e percben megértettem, hogy minden gőg szülte harag csak fertőző tüske, mely örökre benned marad, míg fel nem ébredsz, és végre ki nem téped tövestül.
Néha a rózsa is megszabadulhat a tövistől.
Felnéztem hát, hogy elmondjam annak a szellemnek, néhány szavával milyen gyógyírt adott egy jellemnek, de a székben mellettem már egy árva lélek sem ült.
Titokzatosan pislákoltak a fények. A ház elszenderült.
Álom lett volna igazán? De nem! Hisz az a pohár az asztalon… ott ringatózott benne az Egri, s nem én töltöttem, azt tudom.
Hát mindegy. A szellem itt járt, és egy gondolat maradt a nyomában.
S én megkerestem egy telefonszámot kis noteszom eldugott zugában.
Néhány pillanat múlva nővérem hangja csendült vidáman, s úgy beszéltünk, mintha csak tegnap játszottunk volna nagyanyánk udvarában.
Közben a kerámia angyalokat újra mosolyogni láttam, s mintha még valaki mosolygott volna titkon a szobában…
Nuca
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése