Éjjel…

Lassan immár elcsepereg egy év
S csendben érkezik, a leghosszabb éj
Várjuk mindannyian. Nagyon vagy kicsit
De mindőnk szíve, megdobban picit.
Mesél eme éj álmokról, szeretetről
Családunkról, vagy épp elmentekről.
Feltámad bennünk a szerető oltalom
S ébredezik egy régi, csendes fájdalom.
A csendes éjjelen, mikor egyedül vagyunk
Mikor féltve babusgatnánk belső fájdalmunk
Feltör legbelülről egy szerető tekintet
S csendben suttogja: Nem ezt ígérted!
Számon kéri tőlünk, miért lógatjuk orrunk
Nem érti Ő. Mi lehet a bajunk
Ott áll majd, kit nagyon szerettünk
Kit egyszer valamikor elvesztettünk.
Elment mellőlünk, hisz ez volt az útja
Bár szeretne még élni. Velünk, újra
Szeretné még egyszer megfogni kezünk
S ez estén asztalhoz ülni mellettünk. Velünk.
Ám sajnos, ezt már nem tudja megtenni
Csupán szeretetét s lelkét tudja megmutatni
Érezzük ezt mind. Mintha itt volna mellettünk
Látjuk mosolyát s mintha megfogná kezünk.
Örüljük hát mind, hisz ez volna kedvére
Ne adjunk bánatunk, az Ő lelkének terhére
Rég elhagyott ugyan, de most itt van velünk
Hagyjuk hát ez éjjen, hogy sírjon s nevessen szemünk.

Goór László