Lüktet a csended
és én szótlan hagyom,
hogy tovakússzon
emlékbe temetkezett
élni akarásom.
Csak szeretlek…
s ez az egyszerű szó
húsomba vájja
pengéje fagyos
lélektelenségét…
…és mégis megérintelek,
hagyom, hogy
ujjaid keresztülússzanak
bőröm hullámzó
„rád-vágyásain”…
És eléred a lelkem…
pedig oly mélyen
vonyít bennem
a menekülés, akár
reszkető állat hangja
teliholdas éjjelen.
…és maradok,
lélek-körvonaladra álmodva
fojtó érzelmeim
nyitott rácsú kalitkáját…
Moha
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése