Vágyakozásom tanúja

Hajnalnak még nyoma sem volt,
éj sötét csend-ölén
szunnyadt a vénlány-hold,
ott volt az árnyad,
karnyújtásnyira pihegtél,
zaklatott szempárod
pillantása
apró tűszúrásként
a bőröm alá
lövellte lassú mérgét,
úgy akartam, hogy érezd
szívem oltalmazó melegét,
de oly messzire ragadott el
a fáradt szomorúság,
s a bágyadt sóhajok
felreptették szemem hamisságát,
a tél pihéit véltem látni
a szoba kavargó árnyain át,
de vérzőbb volt a valóság...
...letépve hevert melletted
tollszárnyad tépett látványa,
összegyűjtögettem
ébredésed várva...
...hogy újra körvonaladként
ragyogjon és
a bíbor vajúdás hamarosan
karjaim rejtekébe fogadjon,
soha így nem örültem még
hajnali órának,
mikor szemed szikrája
korábbi lágyságod
nyugodtsága
tükröződött vissza,
mint a sötétben feltáruló természet opálja...
ajkad édes vágya,
testem hullámzása
kiszolgáltatottá téve
lábaid elé vetettek engem,
érzelmeim lágy vadsága
bőrömet hasító csók-tapintások árja
örömbélyegek nyomát karcolták
vágyakozásom társaként szegődött
szűztisztaságú szerelmi ágyba...
lázbetegség jeleként
hidegrázásból hevülő vággyal
kortyolom mohón
örömkupádat,
mely bomladozó öled virágszirmainak
harmatcseppjeivel,
meghajló hangszer-ívű tested utáni vágyérzettel
felhevít, és mint égő gyertya éltető viasza,
úgy olvad karjaidban egyre forrósodó
vágyakozásom tanúja,
és buja sóhajok hangverseny-dallamát veri vissza
otthonunk kíváncsi árnyakat takaró
angyaltisztaságú, oltalmazó fala...

Moha

Eljátszom

Eljátszom azt, hogy még integet,
kecses ívével elvarázsol
ahogy bíztatón meglendül kezed
a széles körút túloldaláról,

és eljátszom azt, hogy újra itt a nyár,
blúzod lebben a játszi szélben
ahogy körötted össze-vissza jár
sosem felejtett száz emlékem,

és eljátszom azt, hogy felrepít a tánc
ahogy sodornak bódult hónapok,
és eljátszom, ahogy előttem állsz,
és újra érzem édes illatod,

és eljátszom, hogy halkan kérdezed,
játszunk-e még, s az őszbe hajló nyárban
eljátszom, ahogy eltolom kezed,
szemedbe nézek, és megvonom a vállam,

és eljátszom, hogy kiürül az utca,
nem emlékszem, de eljátszom, mit mondtam,
az ősz szívem fázósan összehúzza,
eljátszom, ahogy akkor eljátszottam….
..
és eljátszom azt, hogy még integet,
kecses ívével elvarázsol
ahogy bíztatón meglendül kezed
a széles körút túloldaláról.

aLéb
Helene Segara - elle tu l`aimes

Árnyék vagyok a testeden,

Árnyék vagyok a testeden, szívedben, legrejtettebb gondolataidban, vágyaidban és képzetedben lemoshatatlanul. Átitatlak egészen. Behálózom egész lényed, érzed illatom a semmiből, érintésem bárhol, bármikor. Bélyeget égettem a szívedbe örökre. Soha többé nem lesz nélkülem egyetlen gondolatod, bármit csinálsz. Ha haragszol is valamiért, azt is Te hívod elő magadból hiányommal. Nem menekülhetsz önmagad elől, mert részeddé váltam. Árnyék és fény együtt jár. Ha én megyek tovább, Neked jönnöd kell, bármit teszel vagy gondolsz. Állj ellen, és csak a hiányom fog nőni...

Moonlady

Elcsitul bennem

Nélküled perdül, dobban a láb,
Büszke közönnyel szárnyal a láng.
Ébred a mámor, pirkad a láz,
Ringat az ének, reszket a tánc.

Átszövi dallam, tétova-szűz,
Elszökik innen, álmos a tűz,
Keskeny a járat, elfogy az út,
Elcsitul bennem halkan a múlt.

Szabó Edit Irma

Tudod valamiért, ki tudja, miért

Tudod valamiért, ki tudja, miért
én soha nem gondolok arra,
hogy vége lesz, hogy ami fontos,
az egyszer megszűnik létezni,
arra se,
hogy az életnek lesz vége,
arra se,
hogy az érzés szűnik meg,
talán, ha gondolok is,
ha néha eszembe jut is,
mintha egy robogó vonatból
pillantanám meg,
csak átszalad rajtam,
mint egy komolytalan gondolat,
nem élem meg a gondolatot,
mi lesz,
ha egyszer lenni is megszűnök,
mi lesz,
ha egyszer végleg vége lesz,
számomra lesz mindennek vége,
én nem félek, én inkább megijedek,
ha hiába keresek,
és az utamon nem találom,
azt, aki szeretek, de
nem félek, nem félek attól,
egyszer vége lesz,
nem készülök rá,
nekem az élet egy véghetetlen folyó,
nekem véghetetlen,
mert nem látom a végét,
talán nincs belém programozva
az elmúlás érzése,
mindig csak a pillanatot élem,
nem gondolok félve a holnapra,
hogy holnap mi lesz velem,
hogy magamra hagy az életem,
ahogy a múlt fájdalmát se érzem
mélyen, nem félek,
hogy elveszíthetem az életem,
ha valami fáj, hát az,
ha most nem találom,
nem teszem ki a pontot előre,
ki tudhatja,
talán soha nem jön el
annak a pontnak az ideje,
ami fontos,
hogy ma, a látszathalálban
megtaláljam az életet,
az élet értelmét.

József Attila: ÉS KERESSÜK AZ IGAZSÁGOT

Lábunk elkophat hónaljig,
Sej haj, fütyülve baktatunk,
Igazságot keresünk, de
Nem találunk még seholse.

Nincsen batyunk, csak az agyunk,
Betyárkodó Ábel vagyunk,
Nem kérdik, hogy szívünk dög-é,
Gondolatunk az ördögé,
Lelkünket meg Isten fogja
Sziklaszántó ostorosba.

Hogyha tél van, hát didergünk
S nem is tudjuk, hogy didergünk,
Szemünk, fülünk lefagy együtt,
Lázas szóval melengetjük,
Nem hálunk soha árnyékban,
Zsebünkben is csak szándék van,
Magunk vagyunk: a kenyerünk,
Hogyha vesztünk, úgyis nyerünk,
Ínség, asszony nem bir velünk,
Északnak meg délnek megyünk,
Koldusokkal parolázunk,
Ott a tanyánk, ahol ázunk,
Összenőtt már a két kezünk
S nem könyörgünk, nem vétkezünk,
Nagy éhünk van s nem éhezünk,
Mindig korábban érkezünk,
Szájunkra a jövő hágott,
Kiáltunk emberebb világot,
Szeretetet, szabadságot,
Szél a lábunk, arcunk áldott,
Nézünk minden követ, ágot,
Ahol utat ki se vágott,
Sej haj, dallal, jó vigasszal,
Asztaltalan szómalaszttal
Keressük az igazságot.

Raquel Welch - The Chronicles of Loana (One Million Years B.C.)

Arc

Bejön egy arc és nem megy többet el.
Egészen behajol a képbe.
Tapogatózó ujjunk alatt ver
a homlok érverése.

Nem gondoltuk, hogy ez lesz az az arc.
Nem néztük jól meg az ablakkeretben.
De tarkójára tűz a nap
és értjük őt már egyre fényesebben.

Nem gondoltuk, hogy ez lesz az az arc.
Szabálytalan az orra, szája,
de közelebb jön s pontosan
kirajzolódik mindegyik vonása.

Mert hátulról kap megvilágítást,
hogy fölragyognak könnyű ujjai.
Bejön, leül, levetkezik.
És nem tudjuk már elbocsátani.

Gyurkovics Tibor

Boldog békét szülnék...

Egykor véremmé ittam minden szavad,
s most rozsdás ereimben alvadt anyag
érzéseimből kivetkőzve vágyaimtól fuldoklom
önző libidóm hozzád láncol.

A boldogtalanság magjait ültetted belém
vajúdnék, és boldog békét szülnék
de fájásaim megszűntek, már erőm sincsen,
utolsó sóhaj egy elveszett jövőbe.

Fejes Krisztina

Meditáció

Nem gondolkodás, mert az gyakran fájó
tépelődés, kegyetlen és kemény,
csak kép vagy látomás, amely magától
formálódik, és úgy lebeg elém:

szobor, szép nő, táj, jóbarát, kőszirtek,
virág, való vagy képzelt jelenet,
tűzfény tűnt kandallókból, tenger – mindegy,
olykor változgat, olykor megremeg:

én mozdulatlanul lesem, szemlélem,
nem töprengek semmin se, de egészen
beleolvadok, szívom, teletöltöm

magam vele, de csak néző vagyok,
csendes, mohó néző – és ez a legnagyobb
öröm abból, hogy itt éltem a földön.

Faludy György

Tudod, arra gondoltam

Tudod, arra gondoltam, hogy két embernek, ha azzal a különös szeretettel szeretik egymást, azzal a különös, szárnyakat adó érzéssel, akkor nekik, soha nem szabadna összekötni az életüket, össze van az csomó nélkül is csomózva,a kötés csak rontana rajta, az érzés egymásba ömlő két folyó, amint megérkezik, amint révbe ér, akár ha az óceánba is, megszűnik létezni tovább, a kötés nem összetartja, rabbá teszi a szerelmet, kössék össze az életüket azok, akiknek a szeretet a megérkezést, a mindennapi biztonságot jelenti, s ha elszürkül, hát elszürkül, a célját úgy is, szürkén is teljesítheti, egy fedél alatt a legcsillogóbb szem is fényét veszíti, idővel minden fényét veszíti, és talán így van jól, jönnek a békés hétköznapok, egy fedél alatt elkopnak a szárnyak is, a szerelem az nem tűri a rabságot, ő repülni akar, ha bezárják, megszökik, feladata, hogy életbe tartsa önmagát, minden pillanatban keressen, keresse azt a másikat, soha meg ne nyugodjon, mindig boldog legyen, és mindig gyötrődjön, de soha ne engedje elaludni magát, ébernek kell lennie, hogy a kincs ne váljon kaviccsá.

.kaktusz