Tudod, arra gondoltam, hogy két embernek, ha azzal a különös szeretettel szeretik egymást, azzal a különös, szárnyakat adó érzéssel, akkor nekik, soha nem szabadna összekötni az életüket, össze van az csomó nélkül is csomózva,a kötés csak rontana rajta, az érzés egymásba ömlő két folyó, amint megérkezik, amint révbe ér, akár ha az óceánba is, megszűnik létezni tovább, a kötés nem összetartja, rabbá teszi a szerelmet, kössék össze az életüket azok, akiknek a szeretet a megérkezést, a mindennapi biztonságot jelenti, s ha elszürkül, hát elszürkül, a célját úgy is, szürkén is teljesítheti, egy fedél alatt a legcsillogóbb szem is fényét veszíti, idővel minden fényét veszíti, és talán így van jól, jönnek a békés hétköznapok, egy fedél alatt elkopnak a szárnyak is, a szerelem az nem tűri a rabságot, ő repülni akar, ha bezárják, megszökik, feladata, hogy életbe tartsa önmagát, minden pillanatban keressen, keresse azt a másikat, soha meg ne nyugodjon, mindig boldog legyen, és mindig gyötrődjön, de soha ne engedje elaludni magát, ébernek kell lennie, hogy a kincs ne váljon kaviccsá.
.kaktusz
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése