Elindul a vágy

Feléd száll ismét gondolatom
s lelkemből elindul a vágy
a pillanatok varázsával
szívemben az érzés megtalál
könnyem folyik arcomon
s megpihen a barázdák között
érintésed hiányzik nagyon
mely szeretni hozzám szegődött.

Szomorúfűz

Gligorics Teréz Álmodom...

Te vagy az én lelkem mása...
A kéklõ ég kacagása
visszhangzik, ha nekem dalolsz,
ha gyengéden fölém hajolsz..
Nincs éjjel, és nincsen nappal,
mégis, mint az új tavasszal,
a szivemben virág nyílik...
nekem talán nem is illik
ilyen nagyon boldog lenni -
csak feledni...Elfeledni
mindent, ami szép és jó volt.
Az örömet, mint egy kóbort
messze ûzni, ne kísértsen,
újabb bánat ne érintsen.
De te jöttél. Elfeledtem
hogy szivem rég eltemettem..
S bár néha még most is havaz,
mosolyodtól elolvad az...
Fecske dalol, kék az égbolt!
Ez az álom jaj, de szép volt..
Csak virradat sose lenne...
Eloszlik az álom benne,
és odakint megint tél lesz..
Hogy éljek, ha mindent érez
már a lelkem...szivem dobog,
s bennem minden lángol, lobog,
jégcsapokban is elégek...
Mig álmodom, addig élek...

Gligorics Teréz Ha egyszer

Cigány, ha egyszer a nótámat húzod,
tavaszi napnak alkonyán,
felhőtlen legyen a csillagos égbolt,
s ne legyen ránc senki homlokán!
Szálljon a nóta, a hegedűd sírjon,
senki ne ejtsen ma könnyeket,
dús lombok között a szél enyhén járjon,
simogassa meg lelkemet…

Emberek, töltsetek abból a borból,
hadd vigasztaljon meg engem is,
hisz ilyen jó kedvem oly nagyon rég volt,
nevet rám még tán az Isten is…
Mulassunk, táncoljunk, nem jön a holnap,
s vigadni sírva nem lehet,
Feledni akarok! Nótát a szívbe!
Kábítsd el, cigány, a lelkemet…

Húzzad csak, cigány, gyógyítasz engem,
bár húrod rajtam új éket üt,
Ez ékbe hegedülj bele egy nótát,
mely nem ismer bánatot, csak derűt…
Szálljon a dal, kopott hegedűd sírjon,
ne bánd a pergő könnyeket!
Talp alá húzzad, te megkopott prímás,
dalolva búcsúzzak tőletek…


DONAT UTON NYILNAK MAR AZ ORGONAK

Gligorics Teréz- Csak én vagyok

Az előszoba ajtón kívül,
látom, vannak emberek,
vannak felhők, víg madarak,
s az ősz is még szendereg.
Van holdvilág is az égen,
s ragyognak a csillagok,
de aki az ajtón belép,
egyedül csak én vagyok…

Azt mondják hogy jő még tavasz…
Zöldbeborult világot
hoz a napfény, s melegével
csalja ki a virágot.
Kertbe megyek csodát nézni,
minden gondot itthagyok.
Nincs ott virág, nincs pillangó,
nincs senki, csak én vagyok…

Szülő is van, gyerek is van…
Testvér ha van, vesztesség,
valahányszor üt az óra,
növekszik a messzeség…
Sajnálgatni önmagamat
időt soha nem hagyok,
Minek? Ha az est felzogok
könnytörlője én vagyok…

Vörös alkony el-el csábít
ha szunnyad a tengeren,
míg a hullám átcsap rajta,
mint élet az emberen…
Ezüstösen fénylik a hold,
azt hittem hogy rám ragyog
Nevet rajtam… árnyékában
elveszve csak én vagyok…

Hiába vágyod

Hiába vágyod amit nem lehet,
Tavaszi napfényt őszi szél helyett,
Mikor a szívben az él egyedül,
S kerül az álom, szinte elfeled.

A napnyugtát nézed és találgatod
El tud-e merülni úgy a bánatod,
Ahogy a vízben süllyed el a nap…
Sóhajts fel, lélek, van rá száz okod.

Ha bár csak egyszer tavasz lenne még,
S a tűzre lehelne, amely bennem ég,
Fellobbanna talán még az a kis láng,
De nem lesz tavasz… s az őszből, jaj! Elég.

Hiába vágyod, amit nem lehet,
Ragyogó arcot szarkaláb helyett,
Ha ifjúságod régen elhagyott.
Épp csak emléke maradt itt veled…

Ahol a te kék szemeid

Ahol a te kék szemeid
mosolyogni látom,
ott nyílik a búzavirág,
ott a boldogságom.

Benned él a kikeletnek
sarjadozó lombja,
amikor a pajkos szél
a Tiszát lovagolja.

Szemeidben van világom,
rossz is, meg a jó is,
mosolyogj rám búzavirág,
beteg szivem gyógyítsd…

Mikor a Te kék szemeid
mosolyogni látom,
könnyeimmel öntözgetem
múló boldogságom…

/Gligorics Teréz/

Fohász /Teru/

Öt óra van. Felébredek.
Takargat a szürkeség,
csillagokat sötét felhö,
a napot még meszeség.
Ébredező hajnal csendjét
nem törik még madarak,
s ki a létet nem átkozza,
álmát éli, ha maradt…
Csak a falióra ketyeg,
kacagva a perceken,
ütemével nyomot hagyva
arcokon, s az életen.
Mély álomba burkolódzva
nyújtózik a napkelet,
virgonc szellő játszadozva
kergetné a felleget…
Itt ülök a szürkeségben.
fájdalmaknak nincs hija,
míg percenként közeleg
a napi exisztencia.
Ne dobj félre, én Istenem.
Ha vagy, hallgasd meg szavam,
adj erőt a mai napon
elviselni önmagam…

VÁRNAI ZSENI MEGYEK FELÉD. . .

Úgy jön ma már, mintha álmodtam volna,
hogy itt voltál s azt is, hogy nem vagy itt,
holdad vagyok, mely vonzásod körében
járja végtelen útjait.

feléd fordítom arcomat, mert tőled
hullhat csak rám a fény és a meleg,
s olykor, mikor közeledbe érek,
már azt hiszem: most. . . most elértelek!

Kinyúl felém napszemed fénysugára,
megérint, mint egy csók a téren át,
s e fény visszfénye tükrözodik rajtam,
mikor átúszom a nagy éj tavát.

Sötét lennék, ha nem ragyognál nékem,
lehullanék, ha Te nem vonzanál,
úgy tartasz engem óriás eroddel,
úgy húzol, mint egy mágikus fonál.

S mikor egy világrobbanás hatalma
égen és földön mindent szétlövellt,
akkor zuhantunk egymás közelébe,
karod elkapott és védőn átölelt,

egy pillanatra, aztán elszakadtunk
pályánk sínére parancsolt a rend,
a csillagok fészkükre visszaültek,
s a hold újra a nap körül kereng.

Megyek feléd, de soha el nem érlek,
bolygok körülötted, s önmagam körül,
bezárt világ, mely mosolyodtól fényes,
s örök vonzásod szárnyain röpül.

Rád gondolok

Ablakom előtt a fák ölelkeznek
a szörnyű hidegben melengetik egymást,
rőt levelekre írnak egymásnak szerelmet
és ahogy Őket nézem, elönt a kínzó vágy…

Az avarszagú alkony lüktet egyet-egyet,
sűrű árnya sötétlik könnyes arcomon
a messzeség szavát szívemhez emelem
és megmutatom neki, mi az, mi bánt nagyon.

Fűszálakon is csak fájó könny remeg
feléled bennem a mindennapos ábránd
s ha mardosó vágy éri szívemet
rád gondolok embertelenül árván.

Vörös Liliom

Csendes dalom

csendes dalom
most eldúdolom
tollam fogom
van még néhány sorom

aztán megyek
vár egy másik világ
átlépek majd
az emlék falán

siess csak ölelj át gyorsan
most búcsúzni kell
utolsó csók nélkül
nem hagylak el

nézz most rám
és hidd el nekem
nem bánat kísér
emléked jöhet velem

itt volt nekem
ez az álomvilág
most indulnom kell
a valóság vár

nem szép ma már
de ez volt enyém
valahol távol
egy csillag helyén

siess csak ölelj át gyorsan
már nincsen időm
egy kóborló lélek
most Neked köszön

ne nézz rám
úgy könnyebb talán
egy árnyék leszek
a fény nem talál

csendes dalom
most eldúdolom
tollam pihen
már nem faggatom

máris megyek
vár egy másik világ
átléptem már
az idő falán

koma