Hiába vágyod amit nem lehet,
Tavaszi napfényt őszi szél helyett,
Mikor a szívben az él egyedül,
S kerül az álom, szinte elfeled.
A napnyugtát nézed és találgatod
El tud-e merülni úgy a bánatod,
Ahogy a vízben süllyed el a nap…
Sóhajts fel, lélek, van rá száz okod.
Ha bár csak egyszer tavasz lenne még,
S a tűzre lehelne, amely bennem ég,
Fellobbanna talán még az a kis láng,
De nem lesz tavasz… s az őszből, jaj! Elég.
Hiába vágyod, amit nem lehet,
Ragyogó arcot szarkaláb helyett,
Ha ifjúságod régen elhagyott.
Épp csak emléke maradt itt veled…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése