szerelmed-kereső mezők végeláthatatlan rónáin járok,
félelmem zsibbasztó fagyvidékén felszegem szívem,
még újra meg nem lelem tarka koboldfényű jelét
a végeláthatatlan misztikus erdőnek,
melyben csupán egyszer nyílik a bizonyosság
vérvörösharmatot ölelő virága,
mely a hold ezüstcsókos párájában
láttatja szenvedélyességben tükröződő arcát,
és ahol a lecsurranó képzelet csukott szemei
egymásba simuló lelkeinket agyagmását formázzák...
és ha nem lellek többé,
az erdei utak csapásai mentén egy-egy nárciszt könnyezek
egy bennem soha el nem haló szerelemért...
Moha
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése