Aszalódnak arcomon a ráncok,
görbül a hátam, nem mondok átkot,
nyugton tűröm, mit rám mért sorsom,
a keresztet hordozom.
A vágy felizzik még olykor bennem,
de tudom, hogy el kell innen mennem.
Ragyogott a nyár, a rőt november
s szép volt a magyar tenger.
Szeretném még megcsókolni a szád,
együtt nézni az alkony parazsát,
hallgatni a madárkák énekét
és hozzá egy szép mesét.
Jó lenne egyszer elmenni Pestre,
megnézni, milyen a pesti este,
zeng-bong-e a Nagytemplom harangja
- hívogat még a hangja ?
Mindez álom már, sose teljesül,
meddő vágy, mely ingoványba merül,
vár a sír, a múlás s nincs visszaút,
nem lesz napfény és azúr.
Ereimben még pezsdül az élet,
emlékek súgnak csalfa meséket.
Mennék, de hullok mint a falevél,
melyet elsodor a szél...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése