Tenyerem még szikra,
vágyam meg ég,
csak én vagyok,
s maradok mind alul,
térdig a sárban,
pedig úgy mennék,
úgy vinne lábam,
rohanva, örökké
csak Feléd,
mint a menekülőt,
ki adná tavaszát,
de félti
imádott percének
morzsa-töredékét.
Én most is
ott vagyok fölötted,
a február fényért
égig kúszó,
rügytelen ágával,
csak láss, csak érezd,
alkonyod is
örökké én leszek,
s az éjben
én vigyázom
majd álmod,
féltve fogom kezed.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése