…tudod, Kedves a reményt mindenki angyali erejű szónak gondolja, olyasfajta misztikusságból eredő akaratnak, amely eleve elrendelt dolgokat megváltoztat, a lélek homoksivatagjában éltető délibábot mutat, vagy oázist emel a valóság igazának…de mikoron igazán szükség volna magasba emelő karjára, összeroskad, s vadul kaszaboló vadállattá válik, mint akit sarokba szorít a veszedelem képe, mintha csak magyarázni akarná, miért viselkedik másként, mint ami az ember lelkében él róla…hitet ad, napról napra vagy az utolsó napsugár fényének látszatát az ingoványba süllyedő vaknak, egy fonatot az örök optimista szövőszékén készülő Élet reá boruló takarójának…de hol van, mikor halálra sebez sok kivédhetetlen gondolat, s démonkép-látszatmaszkját erőlteti rám a valótlan, merre dobta vállára tarisznyáját és indult el hátra sem fordulva, merre jár, mikor szemünket függesztjük az ég csillagszeplőinek gyermeki látszatára s vágyjuk eljövetelét egy sírba döntő, kegyetlen rémálom pusztulásának?...és akárhogy kínoz a hitehagyott remény, ott van benne mégis az arc, az a hófehér bizonyosság-kép…s kicsorbítom a vigyorgó árnyak belém mártott tőrét…
Moha
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése