Csak rövid időre pihentem meg
a való illanó ölében,
csak épp kimenekültem a sötét
mélységből
tiszta mezők zöld tekintetébe,
máris álmodtam újra.
Egy percre dúdolt nekem a szerelem,
táncba vitt és vezetett.
A vak szenvedély megszólaltatott,
majd testem idomáraként
lepedőnk ropogására könyörögtem
a gyönyört fakasztó parancsszót.
Meghasadtam, s előtört belőlem
egy fordított angyali dallam,
s féktelen mezítlenséggel
minden emberi valómat
tenyered lágy szirmába raktam…
csakis önmagamat…egy percig sem csaltam.
Most jégvirágot rajzol a fagyos, vén Hold
szobánk falán üzen a ki nem mondott szó,
s bámulom az apró mécsfény rajzolt árnyát,
ajkad szegletébe bújó mosolyod ős titkát.
S roppan a tűz,
fénylik az elnyugvó parázs
lassan kihűl, mint a tegnapokba
felejtett fásult ábránd…
új tűz kell, lobbanó vörös lángnyelvvel,
de elég egy „régi szív”, a „régi szerelemmel”…
Moha
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése