Reményik Sándor - Kegyelem

Adventi ének gyertyagyújtáshoz

Uram! Add meg nékem,
hogy még egyszer
megszülessen bennem
szent fiad:
- a Lélek.

E földi létben
a másodszori születés
áldását kérem.
Fényesedjék bennem:
- a Szeretet.

A csodát ne lássa senki!
Elég csupán éreznem,
s nem húz többé porba
tőled kapott szent keresztem:
- az Élet.

Összetört álom

Egy szó, amelyre mindig vágytam,
Egy táj, melyet megcsodáltam.
Egy mosoly, mely örökre elvarázsolt,
Egy fény, mely a szemedben táncolt.
A hang, mely oly tisztán csengett,
A kéz, mely megérintett.
Egy mozdulat, mely csak nekem szólt,
Az ölelés, mely csak enyém volt.
Angyalok éneke cseng fülemben,
Régi nyár emléke kínoz engem.
Az idő árja messzire sodort,
Volt egy szerelem, de csak játék volt.
Marad a vágy, mely már hiába éget,
A remény is elszállt, semmivé lett.
Nem égett tűz a szép szó mögött,
Volt egyszer egy álom, mely összetörött.

Acsai Kinga

Tudod, arra gondoltam,

Tudod, arra gondoltam,
mennyi minden kell ahhoz,
hogy két ember között kapcsolat legyen,
és hogy ne haljon meg az idővel,
a felejtés házába ne kerüljön
szükség van találkozásra,
beszélgetésre,
a hosszú csend a kapcsolatot elfelejteti,
kell legalább egy vékony szál ember és ember közt,
ha más nem, egy-egy felidézhető emlék,
anélkül idegenek maradnak az emberek,
ha nincs közöttük a szó, ha nincs a kézfogás,
a négyszemközti találkozás,
kell a külső segítség, a beszéd, a mozdulat,
felismerhető jele kell legyen a kapcsolatnak,
a hosszú csend felejteti a felejthetőt,
a csendben idegenekké lesznek,
a valamikor egymást jól ismerők,
de van úgy, hogy a csönd kelti életre,
a csönd tartja életben a kapcsolatot,
kapcsolat,
amit csak a csöndben lehet meghallani,
kapcsolat a fával,
a Nappal, az egész természetes világgal,
csönd kell,
hogy hallani lehessen a fák szavát,
ahogy az ember a saját szívdobogását is
csak néma csendben hallja meg,
talán azért kell a némaság,
hogy magunkat halljuk meg,
hiszen a fák, a napfény, a levegő,
azok is mind mi vagyunk,
velük, ha találkozunk,
magunkkal találkozunk,
mint a háznak a tégla,olyanok ők nekünk,
a gyümölcsükből építkezünk,
Isten is a hangtalanságban található,
nem kell hozzá útlevélnek a beszéd,
a szemtől szembeni találkozás,
nem kell bizonyíték, csak csend kell,
hogy meghalljuk a szavát,
ő is a minket éltető természetnek a része,
mustármag mibennünk, ami virágba borul,
ha van mi táplálja,
ha találkozik a szeretettel,
a bennünk élő, Őt éltető szeretettel,
melyik gesztus nélkül sem felejthető.

.kaktusz

Állomáson

Csak várok, minden nap, minden percében.
Hallgatok, hisz minden szavam ott van, szívedben,
s ott van minden percem lelkedben.

Várok, s közben a lassan telő napok meg-meg állnak.
S ha tovább indulnak, ólom lábakon járnak.
Mondd kedves, mikor látlak?

Csak várok, mint vonatra váró utas a pályaudvaron,
Ő elmegy, de én egyedül maradok a peronon...
Ülök, s az emlékeinket lapozom idebent.
Szólnak hozzám, nem hallom, nem engedek be idegent.

Csillagszekéren

Ma éjjel kerted alatt kószál gondolatom.
Tekintetem a horizont kékjén kutatón,
minden csillag csak nekünk ragyog.
Teremtő mintha nekünk fényezte volna
a sok ezer csillogó gyémántot,
tündökölve világítson utunkon,
gondolat szárnyal a fellegeken át,
feléd röpíti lelkem s szívem minden sóhaját,
vállad átkarolva csillag-szekéren utazok véled
az éj csak a miénk csodájával szépségével,
mint csillag, annyi csókot, ölelést váltva,
s a szekér suhanón álmunk nyoszolyája.
Az égi úton egymást átkarolva,
szemedtől megittasodva
összesimulva
merülök el
álomba.

Maszong József

Yanni - Mother Night

Válasz

Hiányzol.
Az életemből, az ágyamból,
a vonuló felhők futásából,
az ébredő nap első sugaraiból.
Hiányzol a tárgyakból,
amelyeket megérintek,
hiányzik a tükrömből az arcod,
a csészéből a teád,
a mosolyod, az ölelésed,
hiányzanak messze lóduló terveid.
Nem vagy mellettem:
kattognak a vonat kerekei,
hi-ány-zol, hi-ány-zol.
Valamikor így voltam én is -
szólal meg a telefon.
Nehéz csönd nyomja a szívemet.

Nagy István Attila

A meghitt perc

Édes emléked, mintha szigetek
rajzanának, úgy vibrál: alig érzem,
már megszületik valahol a térben
a kép, megszületsz. A hunyt szemeket,
talán nem is azokat szereted,
inkább a látó csöndet. Szenvedély? Nem,
nem az hoz vissza (vagy az is, de mégsem
legtöbbször); a nyugalom rejteget
legárulóbban, legjátékosabban,
mint most is, a meghitt perc, óh, hisz abban
volt részünk legkevésbé! Száz alakban
jössz ilyenkor, !új! tündérem, te, régi:
fényköd leng, s tudom, mögüle te lépsz ki...
(Csak nem szabad egészen odanézni!)

Szabó Lőrinc

Vannak pillanatok az életben;

Vannak pillanatok az életben; amiket soha nem lehet elfelejteni. Vannak pillanatok, amelyek mint parányi tűk megakadnak az ember húsában és idegszálaiban. Amik oly élesen és mélyen vágódnak be az emlékezetbe, hogy az idő sohasem tudja kimosni belőlünk. Halk pillanatok ezek, csak a halk pillanatok fúródnak ilyen mélyre. Az élet hangos, nagy pillanatait gyakran előszedi az ember, minden alkalommal kiszínezi, átfesti, az érdekes, nagy pillanatok lassanként megkopnak, elhalnak a borosasztalok felett a szivarfüstben. Csak azok a pillanatok az örökkévalók, amiket nem lehet elmondani. Ezek a kis meztelen pillanatok szemérmesen elbújnak a szívben, így élik magányos életüket.

Zilahy Lajos

Ha rám figyelsz...

Lélegzetem gyorsan tűnő
ködöt lehel az ablakon;
homálya holdja egyre nő
ahogy magamat faggatom.
Mi hozhat még nekem vigaszt?
Szerelmem is bogozhatatlan,
sugárzik mint a fájdalom
és éjjelenként fölriaszt.

Kabátom belső balzsebében,
éppen szívem fölött a tiszta toll.
Rosszkedvem füst ott fenn a nyári égen
s ki gondol rám, ha most az égre néz?
s ki válaszol? magamban van honom.
Ablaknál állok, itthon, s mégis úgy,
mint hullámverte zátonyon
berajzolt testű tengerész.

Kéken lebeg az ég felettem
s ázott esernyők bánata csorog
bennem ma hajnal óta már.
Hiába ég a nap felettem,
lehangol, mint a másnapos szakáll.

Sötét a bánat kútja s mint a jég,
de tükrén mégis ott borzong az ég,
mélységbe hullott életem elé is
így tartja védő két kezét a kék.
A bánat így emel fel égre mégis.

(S nem tart soká. Ha rám figyelsz,
majd egyre égibb hangot hall füled.
S a végső szó után meséld el,
hogy bordán roppantott a rémület.)

Radnóti Miklós

Yanni - Sadness of the heart

Melódiává vált

Bús akkordok keringnek bennem,
Akkor is, ha nem akarom
A fájdalom szüli tán őket,
Mert magam vagyok, nagyon.

Elmerengek, eltűnődöm
Értelmetlen életem felett;
Jutott belőle néked is
Egy aprócska, vékony szelet.

Melankolikus szerenád,
Mennyire fájhatott a lelke
Csajkovszkijnak, mikor e csodás
Dallamot papírra vetette.

Az enyém is szenved
Egy istennő megérintette
Aztán búcsúzott, de szívének
egy darabját itt felejtette.

Melódiává vált a bánatom,
Itt kering búsuló fejemben,
S ahogy nő a gyászom, úgy szól
Egyre szebben, egyre szebben…

Komlósi Lajos

Minden alkonyattal...

A nap megült a vén tölgyek mögött,
levelükre szórta mézes harmatát
tiszta ablakomon reszketőn köszönt,
arannyal keverve szobám homályát.

Az ég leple alatt bimbós még az est,
a szél csókot lehel lengő hajamra
lágyan cirógatja vágyó lelkemet,
keblemen alszik csendülő szava.

Sűrű árnyak alatt arra gondolok,
mily tünékeny ez a zsenge élet
minden alkonyattal én is elmúlok,
s a rogyadozó mában sem láthattalak Téged!

Vörös Liliom

Tudod, arra gondoltam

Tudod, arra gondoltam, milyen rég óta írok neked, mert muszáj, mert muszáj szólnom hozzád, olyankor is, amikor nincs is mit mondanom, akkor is meg kell valahogy mondanom, hogy mennyire szeretlek, te vársz, és én érzem, valaki vár rám, valaki vár, és én szeretnék megérkezni, legalább a neked született szavakkal, gondolatokkal, a neked született lelkemmel, ha szólok hozzád, addig, addig boldog is vagyok, hiszem, valamit megold, de csak míg el nem fogy a szó, akkor úgy érzem, nem eléggé mondtam el, mennyire szeretlek, valami mindig hiányzik, nem volt benne elég szín, nem azt adtam, mint ami belül van, sokkal darabosabb, nem olyan lágy, mint az a benti dallam, elfogyott a szó, pedig még nem mondtam el, még nem sikerült igazán elmondanom, mi lesz, ha ez volt az utolsó lehetőség, az élet csak addig él, míg van hová érkezni, van hová hazamenni, míg a lélek szavaival veled lehetek, addig gazdag vagyok, azután semmi, a lélek szava levegő, a lélek levegője, mi lesz, ha egyszer elfogy, levegő nélkül élet sincsen, mi lesz, ha egyszer elnémul végleg, és én még nem mondtam el, de ez ugye nem történhet meg? Még ha néha nincs is hangja, akkor is csak halhatatlan.

.kaktusz

Még végül

Még végül imádkozni is megtanulok
Érted drága. Nevedet morzsolgatom
rózsafüzérként végtelen perceimben.
Arcodat festem az égre, vízre, nap
fényére, szél szagára. Varázslókhoz,
tündérekhez, földjeink anyjához
könyörgök. Felfeszíted leszögezett hiteim
biztosnak hitt alapjait. Szerelmünk
lefeszít eddigi életem kapufájáról.
Nem ment már semmi, ami nem
Veled van, s Érted.
Nélküled nem minek a minek,
nem íz az íz zamata.
Hüllők hideg, lassú érintésével
múlnak hiányodban a napok.
Nem-Veled minden acélkemény, fémes,
rezzenéstelen, rideg.
Még a túlvilági boldogságot is hiszem,
ha érkezel, s a keresztrefeszítés kínját,
ha nem vagy velem.

Görög M. Éva

Csík Zenekar - Most múlik pontosan

Szeretsz?

Szeretsz?
Mért sírod el magad, mikor suttogva mondod,
S ezek a kicsi finomka dombok
Mért játszanak földrengést az ujjaim alatt?
Szeretsz?
Nézd, zavart, ijedt mosolyomon át,
Most megérezheted, ha akarod,
Hogy meghatódtam, hogy sírok bévül, hogy friss lombkoronák
Zúgása csapta meg egyszerre a fülem,
S hogy mit daccal és gőggel zártam kívülem,
Most újra betör hozzám, és a nyakamba ugrik,
S fuldoklásig szorít s ölel a vágy.

Szeretsz?
No, ülj le szépen, kedvesen a térdeimen,
Hajtsd hátra, lassan, a vállamra nyakad,
Így, megadva, meghódolva hagyd el most magad,
Hadd nézzelek,
S még egyszer puhán s zengőn hadd próbálok szólni,
Hadd élvezem magam, gúnyosan s betegen:
Hogy fáradt szívem megint csak érzeleg.

Csitt! véletlen diadalom, csitt! égből pottyant csodám,
Lealázó, kínlódó "lám-lám" csatán
Hadd szokjam meg egy kicsit most, hogy újra, újra szeretnek,
Hadd szúrjam szíven magam: Hát oda a rezignációm?

Be olcsón vett meg
Egy kis szűz nyafogása...
Húnyd le a szemed,
Most kegyetlenül könnyeim erednek.
Hát te vagy, te vagy a forró kása,
Amit kerülgettem, hát te vagy az új?
Hadd röstellem agyon magam!

Kinyitod a szemed, és azt ragyogja: Minden rendben,
Egyszerű és édes az élet!
- Ó, tudod-e, kis bolondom, hogy most megölnélek? -
S én nézlek - s megrándul a vállad a kezemben...

Tóth Árpád

Mert mit jelent megérteni a másikat?

Mert mit jelent megérteni a másikat? Az, hogy én megértelek téged, azt jelenti, hogy beskatulyázlak a már meglévő gondolataimba. De lehetséges, hogy még a színek, amiket te látsz, azok sem ugyanazok a színek, amiket én látok. Nagyon megrázó felfedezés, de szerintem igaz. Hát akkor én mit csinálok? Nagyon prózainak hangzik, de én csak próbálok együtt lenni a másikkal. Majdnem úgy, mintha egy tigrissel lennék egy ketrecben. A tigrissel is próbálnék együtt lenni. Megérteni a tigrist? Én nem próbálnám megérteni a tigrist, azt nem lehet. Viszont lehet a tigrissel játszani, vagy lehet a tigrissel birkózni, vagy lehet a tigris által meghalni...“

Feldmár András

Hogy hihessem

Sálat köt rám az ősz,
ablakom peremén
tükröződik a sápadt arcú nyárvég,
s harsány avart borzol a lemenő
Nap utolsó sóhaja;
s leheletével az erdők aranyruháját
irigyen áttetszőbbé szabja.

Fényt táncol a gyertyaszál,
fel-fellobbanó tangója
pimasz színekkel fájdítja a füstszínű
utca színtelen zaját.
Meleg ködmönébe bújtat
elrévedő tekinteted
és én önző hittel tudom,
hogy épp érintésem gondolata
csalt mosolyt szájad szegletébe.

Nesztelen surran az idő
Zord mutatók őrsége elől,
a napok egymáson bukdácsolnak tova
s kétszer már nem vet árnyékot
ugyanazon levél.

Megfaragnálak, ha tudnám
szobrommá lennél,
s finom ecsetvonásommal
a meztelenül üvöltő vászon
színes ruhájává tenném lágy arcvonásod.
Nem teszem, lásd csak ígéret marad
örök ragyogásod,
vágykép, hogy festék s gránit
vigyázza pillantásomba karcolt lélektáncod.

Maradj hát seb a lelkemen,
mely folyvást felszakad,
hogy tudjam mennyire élő és igaz,
ha a vörös vércsepp tenyerembe szalad
és ne gyógyulj be soha,
lüktesd a tompa mélabú hegedűszólóját,
hogy hihessem ketten vagyunk
milliónyi hangjegy
ugyanazon kottán.

Moha

Idegen jövőt rajzol fel a pára

Homályba ringatnak a fakó emlékek
betegágyadról még visszaintegetsz
árad felém gyöngyöző beszéded
miközben mondod, mondod, hogy szeretsz..

A vén Körös sebes hulláma
magával sodorja a gyermekkori álmot
idegen jövőt rajzol fel a pára
olyat, amelyben sehol sem talállak.

Holdviola " Látod édesanyám " HD live

Már csak a távolból..

Elmúlik a nyár heve
tűnő árny az életem
borzongó félelemmel
teli bánatos szívem
Sok minden szépítette létem
elszálltak éveim, s hitem
az emlékek lebegnek felettem
Már távolról vigyázom lépteidet
az azúrkék ég boltozata integet
majd áthalad őszülő fejem felett…

Szomorúfűz

Az én csendem

Az én csendem nehéz, mint az árvák könnye,
vádol, majd könyörög, úgy zuhan a földre,
hideg és kőkemény, mint késben a szándék,
legforróbb szavad is megdermedt ajándék.
Az én csendem konok, mint ránc a homlokon,
s úgy telepszik reád, mint nem kívánt rokon,
szívós és kitartó, akár földben a mag,
gyökeret ereszt, mint a felszított harag.

De a csendem lágy is, mint az alkonyi kék,
mint éjben a neszek, mint ringató mesék,
végtelen és áldott, mint templomok csendje,
mintha némák lelke együtt énekelne.
Az én csendem szelíd, akár a hajnalok,
mikor az égre az első fény fellobog,
s ha fáj neked olykor ezerarcú csendem,
hagyj kicsit magamra, és megszólalsz bennem

Netelka

Nagy István Attila:MESSZEBB VAGY

Bukdácsolok az álomban:
fel-felriadok,
arcod, kezed, szemed hiányára.
Futnak velem a fürge kerekek,
elringatnának,
mégis bukdácsolok az álomban:
rám emelhetnéd
boldog tekinteted, s akkor megtelne
fuldokló szívem a szemeddel,
tenyeremben hintáznának
játékos ujjaid,
s az arcodba újra meg újra
beleszeretnék.
De hát nem lehet -
messzebb vagy tőlem, mint a képzelet.

Várnai Zseni: Most este van

Most este van, lefekszem
napomra visszanézek,
fáradt vagyok, meleg volt,
a hőség elcsigázott,
sokat futottam, mentem
s a por belepte lelkem,
mint utszéli virágot.

Napomra visszanézek,
beszéltem emberekkel,
azok is megsebeztek,
szavak tüskéjét érzem,
próbálom elfeledni,
poros ruhám levetni
s aludni hófehérben.

Késő van már, elalszom,
elfordulok napomtól,
a hold vizébe nézek
s kendőm beléje mártom,
ezüstben elmerítem,
szívemre ráterítem,
borogatom, - ne fájjon.

Holdviola " Bánat utca " ( HD audio )

a szív, levegő híján, kínlódva pusztul el.”

„A lelki életben, csakúgy, mint a testi életben, van belégzés, és van kilégzés: a léleknek magába kell szívnia, át kell hasonítania egy másik lélek érzelmeit, hogy aztán még dúsabban viszonozhassa azokat. E szép emberi tünemény nélkül nincs élet a szívben, s a szív, levegő híján, kínlódva pusztul el.”

Balzac

Lassan közeledj!

Lassan közeledj! S mikor szívem, megremeg, hajolj közelebb!
Mint szelíd szél a virágszirmot, oly lágyan simíts meg.
Égető tűzként pezsegjen bennünk a tengerhullámként feltörő vér,
Hogyha testem testedhez ér, éledjen benne erőre minden hajszálér.
Ölelj pillantásoddal, mikor feszülő combom átfonja férfiderekad,
S ha már a kéj ránk simul fergeteges erejével, maradjon meg belőle
Az a mindent túlélő, jelenünkben megrögződött legszebb pillanat.
Szeress! Adj mosolyt! Fehér fellegekben szállni tudó szárnyakat!
És úgy kívánj, olyan féktelen vad szenvedéllyel, hogy ajkamon
Vérpiros színűvé váljanak a sóhajtásból eredendő parázsló szép szavak.
Keresd meg bőröm pórusán, a titkos helyeken rejlő izgató pontokat,
Mitől meghallod azokat a hangokat, melyek apró hörgésként tapadnak
Az ívben meghajló őrjítő mámorra kiéhezett alélt női testre.
S mikor gyertyalángként olvadunk egymás karjába porrá semmisülve,
Szoríts, szoríts, hogy szinte fájjon! Érezd, hogy csak csókjaidat vágyom!
Old fel a béklyót, ne gátoljon semmi! Merj hévvel, szabadon szeretni!
Nézz rám, és ha sírok csókold le szememről a földre pergő könnyet!
Adj nekem életteli perceket, mitől az élet, csodásabb és könnyebb!
Fess az égre becéző mondatot, hogy ha a csillagokba repülök veled,
Minden egyes gondolatom szélsebesen szelje át a felhőtlen kék eget.
Hints rám édes álmot, melyben földön túli színben játszik a boldogság,
Hogyha sodródunk a végtelen felé, ne törjön ketté ez a bűvös, szép varázs.

Kun Magdolna

Kedvesre várva

Bársony fény ölelte a parkot,
Fáradt dalt nyögnek az estillatú jázminok,
És a sápadt, bús emberben
Millió, holt képzet alkot
Mikor az elmúlás pihen odafenn.
A lelke mélán inog.

Így álltam hát, elfeledve
Velem forgott sok régi emlék
Miket átszőtt a bíbor naplemente.
Te is jártál erre nem rég
Érzem a hajad surranni a fák között,
Puha suttogása az álmos köveknek
És a lehullt szirmok, miket a szél hajadba kötözött
Messze követnek.

Én csak néztem a gyenge estet,
Majd tovább indultam, gyalog
A tompa ezüst apró ragyogást festett
Elém hulltak az árva csillagok…
Elmúlnak a percek, sercegő, lassú dallal
És álomba ringat pár üres árkád,
Majd langyos csókkal üzen a hajnal:
Éjjel valaki várt rád.

Nagy Ádám

...tudod, Kedvesem

...tudod, Kedvesem, ahogyan csendesen magához ölel az otthonunk, minden táncra kél, és dalban hangzik fel, rám mosolyognak a színes tulipánok, összerezzenve lengedez a függöny minden redője, suttogva száll a légben bátorító szavuk, hogy hamarosan hazatérsz, s addig is minden hazavár Téged...a kisszoba érzéki parfümödet rejti, megállt a levegőben bódító illatod, s amikor tovalibbenni érzem orromat csókoló virágérzet lengedezését, a fürdő homályos árnyai közt az apró üvegcse csalogatón magához int, és újonnan elbódít...ropogós lepedőd magához szorítva őrzi törékeny alakod körvonalát, olykor belekuporodom süppedő álomalakod nyomába, és összehúzódva várom bársony tenyered simogatását, az érintést, amely álomba szenderít minden éjszakán...amikor nagyon vágyom utánad, hallani vélem motozásod a lakásban, és vágyakozó örömmel kereslek, kutatlak, mire rájövök csak vágyaimat engedtem túlságosan szabadjára...és akkor megpillantom a kávéscsészék szerelmesen összeolvadó alakját, miként egymásba illesztve pihennek a mosogató ezüst színű mélyén, és ajkaid habos lenyomatát megérintve mindenem odaadnám egy lágy csókodért...

Moha

Valamit úgy mondanék...

A megszokott mozdulattal
lépek be ma is az ajtón:
mint botorkáló világtalan,
kit botja tompa koppanása
vezet ismert útján, untalan

Levetem cipőmet és fáradtan
kedvenc helyemre roskadok,
szétszórt dolgaidat nézem,
vigyázva rájuk, lassan mozdulok

Előttem idegen tárgyak
helykereső halmaza gyűlik
- az íróasztal bölcs nyugalmát
úgy látom, elég jól tűrik,
de szobám, most mégis,
oly furcsának tűnik…

Itt-ott felbukkanó tárgyaid
ittléted tényére vezetnek,
ám hiányod szürke fátylai
fölöttem baljósan lebegnek

A gondűző gondolatokba vésett,
jövőbe tűnődő életképek
egy üresen maradt pohár mellett
lomhán és hasztalan hevernek

S míg elmém tompa révülete
szétterül szótlanul merengve,
én lelkemmel várlak vissza
- bennük csak téged keresve

Egy levetett vágyálom pihen a széken,
s kezed nyomát őrzi az ajtóban a zár…
S igen, látom magam előtt,
ahogy botladozó lépteid neszében
lassan elindultál…

Hallom, ahogy sóhajod
belesípol a levegőtlen csendbe,
az új erőt megtartva,
ám a régit még nem eresztve

Valamit úgy mondanék…

Arany-Tóth Katalin

Tövismadár szerelem

Free file hosting from File Den!

Milyen jó lenne úgy meghalni, mint az a bátor tövismadár,
Ki tudja, hogy elmenni a legboldogabb percben érdemes,
Hiszen bármennyire szomorúnak érezzük a végső búcsúzást,
A dallam varázsa elköszönne majd a könnycseppek helyett.
Néha mi is ágról ágra szállunk, keressük az otthont adó fészket,
De mielőtt meglelnénk azt a rögös utat hová a szeretet vezet,
Elszáradt gallyként törik el múltunk, s jövőnkben nem leljük
Többé, az egykor megálmodott, ízekre szakadt jelenperceket.
Jó lenne veled egy halk zene mellett végleg megpihenni.
Együtt és egyszerre szabadon kiengedni a lélekből jött sóhajt.
S mikor már éreznénk, hogy életünkben eljött a legutolsó óra,
Kezünket összekulcsolva eldúdolni egy mámorító szép dalt.
Úgy néznénk egymásra, mint akkor mikor vágyakozva öleltél
És odakinn a vihar szele égből csattogó mennydörgéssel tombolt,
De minket az sem tántorított el a szenvedélytől s csóktól,
Melyért igaz szerelmünk egy életen át harcolt.

Kun Magdolna

YANNI - MEMORIES

Benned otthonom

Érzem melegét válladon a nyárnak
Hideg lelkem reszketve bújik oda
A jégpillanatok futva elszállnak
Fagyszívemnek vagy napforró mámora.

Látom fényét az ébredő tavasznak
Szemedben pillantva a tiszta kéket
Értem melegét szerető szavadnak
Rásimítva az örök reménységet.

Nincs más otthon, mely melegebb mint vállad,
nincs tenger, mely szebben kék mint szemed
s nincs hang, mely nekem édesebb mint szavad

s elkerget felőlem minden felleget.
Szívemen bezárult az örök lakat
S másnak nincs kulcsa már hozzá, csak neked.

Komáromi János

Megtisztulás

Neked álmodtam nagyra az álmomat,
hogy belőled merítsek, ha fáj
Miattad istennel is rendeztem a dolgokat,
és nem rettent éj, álom, halál

Látod már, nem lehet valami
együtt törvényes és boldog
De édes a bűn, mert van bűn ami
lemos minden földi mocskot

Szeitz István

Merre keresselek újra

Merre keresselek újra, ha feledett létünk
után kutatva a semmiben járok?
S az utolsó ösvények végén, halkuló léptünk
neszeit hallgatni vágyva csak állok...

Emlékeim szürke fátyla takarja az arcod,
s feledett szemeid távoli sortüze
villan a csendben, bár feladtad rég már a harcot,
- hangodban konok emlékezet füstje...

Arcomat látod a porba rajzoltat még néha,
s zarándok sóhajok hozzák az útról
opálos igédet: vágyam, s a lelkem is néma,
szerelmem távoli visszhang a múltból...

András

Lennék, ha TE volnál....

Várok rád rendületlenül
De nem tudom te vagy-e,
Az, aki el kell, érkezzél hozzám?
Érzem az idő gyorsan elrepül,
Mondanám, ne menj még, maradj,
De nem tudom Te vagy-e az,
Oly régi álmom, egyetlen ideám?

Lennék a te csillagod, ha akarnád,
Éjente szerelmesen néznék rád.
Ragyognék úgy, mint soha egy csillag sem,
Az égen fent nem ragyogott.

Volnék olyan neked, mint
Lenni senki sem tudott
Az űrben születnék, s az űrbe tűnnék el,
Az űrbe tűnnék le, és újra születnék,
S neked örök hűséget adnék.

Lennék kis szellő, ki cirógatni tud,
Ha szükségét éreznéd a simogatásnak,
Lennék mély hallgatás és végtelen megértés,
Ha megszelídítenél, és te volnál a féltés,
Ki hívón nyújtja felém erős barna kezét.

És lennék az, aki vagyok, egyedül csak neked,
De félek, elkerül a szerelmed,
S ilyenkor szívem újra kérdezem,
Vajon Te vagy az….. vajon nem?

Gillyan Kata

Yanni - Enya - Avrils Dance

A szerelem

Azóta szeretem az őszt. Már nem az elmúlást jelenti, hanem a kezdetet. Izgalmas felismerésekkel teletűzdelt, átlényegülés kezdetét. Aranyló napsütésben séta közbeni hallgatni a másik hangját, remegve figyelni a gondolatfolyamot, s közben beleszeretni a hangba, ami bármit mond, annyira szép, mert oly sok éven át szomjúhozta a lélek.
Azóta szeretem a fákat. Az erdő zúgását szemerkélő esőben, alkonyatkor hallgatni a vízesés robaját. Barlangban énekelni könnyel teli szemmel, mert annyira szép rubintos kedden késő éjjel. Meztelen lélekkel együtt állni az éjszakában. Megélni fájdalmat, gyönyörűséget, keserűséget és a méz édességét. Együtt könnyezni, és együtt kacagni bele a világba szemben a széllel. Azóta szeretek álmodni. Biztonságban átkarolva. Érezve minden pillanatban, hogy nem vagyok egyedül. Hogy kincset tartok a karomban s valaki kincsként őriz engem. Őrzi a kezem, a testem, a lelkem. Ha nem őrizne, akkor sem mennék el. Soha nem megyek már el.
Azóta szeretem a hajnalt. Amikor dereng a fény és láthatom a kezét, ahogy simogatva kapaszkodik belém. Jó felébredni, mert folytatni lehet az álmot ébren is. Azóta a hajnal íze a számban gyönyörű. És szeretem a könnyeket, mert értem kiáltanak, mert én sírok általuk.
Azóta szeretem a világot. Az embert, a tengert, a vizeket és a sivatagokat, a hegyeket és a síkságokat. A kék eget és a felhőket, a nap sugarát és a vihart, esőt és szelet, virágot és a nedves anyaföldet. Mindent. S mióta elhagyott, siratom azóta az őszt

Szirmai Virág

Egy szép nap

Újabb napot jegyezhetek el emlékeim könyvében, mely mérhetetlen boldogsággal bír... Életem ezen szakasza egy becsomagolt játék, mely álmaim netovábbja! Minden apróságnak örülök, s ha kíváncsi vagy a napomra, mely még folytatódik boldogságommal úszva, hát olvass :)
Reggel csendre kelek, bár hallom a levegő hívogató kedvességét... "Jó reggelt kis helyes!" Mosollyal vetkőzöm le magamról ruhadarabjaim, s megyek, hogy a víz simogassa, s tisztítsa le rólam, régen ejtett foltjaim. Majd reggelit készítek, ízlésesen megterítek, minden falatot megköszönök az életnek. Vigyorral, s teli hassal készítem elő lapjaim, agyammal s kezemmel örökítem meg gondolataim. Hallgatom a kedvenc kis zenéim, s újabb köszönetet mondok! Köszönöm, hogy járhatok, köszönöm, hogy alkothatok, köszönöm, hogy hallhatok köszönöm, hogy álmodhatok. Délután megiszom egy kávét kedvenc ismerősöm társaságában, ki panaszkodik ugyan, de boldogságomból ragadt rá valami, hisz kedves öleléssel távozott, s annyit mondott "Hatalmas szíved van. Szeretnék én is ilyen lenni" Haza megyek, elszívok egy szál cigit a kedvenc konyhabútoromon ülve, kifújom a füstöt a nyitott ablak felé, s újabb köszönetet mondok. Köszönöm, hogy beszélhetek, köszönöm, hogy érezhetek, köszönöm, szerethetek, köszönöm, hogy néha szenvedhetek. Amit a legjobban köszönök e napban, /azon kívül, hogy csak fél egy van...:) / és amiért ennyire tökéletes e pillanatban. Hogy már nem a magányom irányít engem, hanem én irányítom őt.

pöttöm

Nélküled

Nélküled kéklő szemeim halálba meredt gyöngyök,
s bordáim közt örökké-múlt percek dörömbölnek
Testemben gyökeret ver egy szomorú fűz
-elporlott álmaim nevelik erőssé-
hogy levél-könnyeivel borítson rám szemfedelet.

Ha majd ott állsz felettem
és hiányom lélekpárkányodra könyököl
talán elhiszed
...szeretlek!

_Vojazs

Órákig várlak a síró avarban
de sebet ejt rajtam a penge-valóság
lázad a lélek, roskadok magamban
hangodat keresem a világ zaján át.

Dagályként zúg testemben a vér
lüktető hiányod elevenen éget
néma áhítattal töltődik az ér
zsibbadt sóhajom az éjszakába téved.

Komor esőt hoznak a fátyolfellegek
maga a menny is átváltozik sebbé
járdaszegélyeken árnyak rebbennek
az elnémuló szél a csöndet vágja ketté.

Hiú remények nélkül alszom el
vesztemen nevet kint a lámpafény
de a hitet, hogy szeretsz őrült szerelemmel
hold-udvarú tálcán kínálja az éj.
Vörös Liliom

Halmozottan ábrándos vers

Halmozottan ábrándos vers
Ha a napok rohannak,
vesztüket érzik,
Ha a hajnal bíbora
testéből vérzik,
Ha a reggel szipogva
válladra borul,
és a torkodban fájó
íz, titok szorul,
Nézz a tükörbe, szemeidben élek…

Ha fakuló szivárvány,
szégyelli magát,
mert zöld hínár lepi el
tündérek tavát,
Ha szíved jeget olvaszt,
kezed varázsol,
szikra pattan közöttünk,
csak úgy magától,
Ne félj a tűztől, vigyázok Rád…

Ha vihar jő, otromba,
vad zápor szakad,
józanít a valóság,
álmodni szabad.
Legyél ábránd éjszaka,
lelket nyugtató,
megfáradt létnek néha,
édes altató.
Készülj Kedves, hideg idők jönnek!

Márk Miklós


Enya & Enigma Delerium

Nem kérdezel semmit...

Ha holtra sápadt arcom lágy öledbe hull
és sírva szólítom a kint zokogó csöndet
az áldásosztó kezed tenyerembe simul
s nem kérdezel semmit, csak nézel összetörve…

Ha magányom mélyén, szívem meg se mozdul
nem veszed bűnömül, hogy újra hallgatok
ha régi, égő sebem meglobbanva kigyúl
már tudod, jobb, ha magam maradok.

Ha vállgödrödbe szédül szememből a könny
és lelkem panaszkodik, hogy léte csupa gond
hagyod, érlelődjön a lüktető közöny,
míg üres kezeddel a térded markolod.

Ha múltam hidege fájó rést hasít
s hol veszni szeretnék, hol szabadulni vágyok
megjárjuk némán egymás poklait
míg csönded igazában önmagamra találok.

Vörös Liliom

Szívdobbantó

Íveket hajlítasz körém
zuhanó csillagok fényéből,
gömbökbe simítod fáradt nappalom,
szerelemmé sóhajtod bennem
romok közé hajított virágtalan álmom.

Hogy elérjelek szerelem-öleléseidben,
hidakat feszít közénk az estvilág.
Csend-osonva örvényedhez szelídülök,
nem törődve pironkodó isteneinkkel
egymásba bújunk szemérmetlen pőreséggel.

Szemed fényében tükröződik testem,
súlytalanná vetkezem álmaim
a ruhákat szaggató ölelés levegőért kiált,
zihál bennünk a domborodó sóvárgás.
Virrasztó önmagam hozzád szoktatom.
Szétdobált vágyaink
tompán a padlóra zuhannak,
a szavak nélküli pillanatok
ajkunkon csókká zsibbadnak.

Olvaszd testemre ujjaid táncával
a szikraként ölelt alkonyaink lángját,
gyere, sikolts velem, ebben
a szívdobbantó álomvilágban,
hol az idő lassan elapad,
s mezítelenre tépi körülöttünk a falakat.

Kapaszkodj kúszva leheletembe,
bújj ölembe ringva,
légy csendesen kedvembe,
hagyd, hogy kigombolt lelkedbe
hímezzem feloldozatlan titkaim,
s átlépve e csupasszá törött csendfalakon,
pilláid alá álmodom a holnapok gyermekeit.

Szilágyi Hajnalka

A szeretet szeretetet szül,

A szeretet szeretetet szül,
a szeretet a legnagyobb kincs,
de mi van azokkal,
akik nem rendelkeznek ezzel a kinccsel,
mi van a szeretet nélküli világgal,
mi van akkor,
ha valaki, aki addig nem ismeri,
talán csak a mesében hallott róla,
talán hitte is, meg nem is,
aki azt gondolhatta, kincs, ami nincs,
mi van, ha egyszer mégis meglátja,
ha megkívánja,
de odáig mégsem ér el a szíve,
ha nem tudja megszerezni magának,
mert már beleköltözött,
mert már minden helyet betöltött
a világot elfoglaló szeretetlenség,
mi lesz, ha megpillantja másnál,
milyen szép a fénye, milyen ragyogón világít,
mit tesz a nincstelen, kincstelen ember,
ha megirigyli,
a szeretetet el nem veheti,
pénzéért meg nem szerezheti,
legfeljebb csak gyűlölheti
az annyira óhajtott kincs gazdáját,
talán a szeretet nem csak szeretetet,
hanem gyűlöletet is szül,
a valakinek hiányzó,
kincset irigylők gyűlöletét.