Látod, Szerelmem, így félnégy felé álomtalanságból nézve Rád, mégiscsak azt mondom: szép az élet, mégiscsak megérte ideszületni, Veled lenni, szeretni Téged... mégis mintha félve vagy tán félbe szakadna az anyag reccsenve hasad a tudata az éjnek s látom már, hogy miféle szélbe tévedt gondolat csupán az álom, mely valósulni szépül Benned s Veled ebben a hajnali csendben mikor kiabálni támadt kedvem szelíd csókokkal csitító szereteted utoléri mégis és örömöm mosolyt von rád, mintha takarnálak - igazítanám rajtad az álmok leplét a csillagos égbolt felhőit rendezgetve, mert nincs kérdés semmi, oldódnak a könnyű éji ruhák zárai és illatos zavarunkat finom simogatásokkal takargatni már nem kell, nem is próbálunk vele, hiszen nincs mit szégyellnünk egymás előtt - az éj mulandó árnyai közé lopakodó hajnal megérint és megigazulunk benne mi is, Kedvesem...
Werbánszky Rudolf
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése