Édes emléked, mintha szigetek
rajzanának, úgy vibrál: alig érzem,
már megszületik valahol a térben
a kép, megszületsz. A hunyt szemeket,
talán nem is azokat szereted,
inkább a látó csöndet. Szenvedély? Nem,
nem az hoz vissza (vagy az is, de mégsem
legtöbbször); a nyugalom rejteget
legárulóbban, legjátékosabban,
mint most is, a meghitt perc, óh, hisz abban
volt részünk legkevésbé! Száz alakban
jössz ilyenkor, !új! tündérem, te, régi:
fényköd leng, s tudom, mögüle te lépsz ki...
(Csak nem szabad egészen odanézni!)
Szabó Lőrinc
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése