Árnyékokba kapaszkodva

Alámerülés a kékké feslett
végtelenbe, szívdobbanások
zaja a belélegzett csöndben.
Szerelemmé kócolt
ébredések, parttalan világ,
körbe-körben csak a mély óceán.
Lágy ívekben hullámok zajára
hajlik a hold,
az ágyra kicsordulva
szétterül a tegnap keresztjén
kifeszült álom,
enyém, tied, szakad, fáj,
szögekre vert, didergő hiány.

Egymásra fordulnak a sóhajok
faltól falig suttogás,
összegömbölyödik kapaszkodva minden,
mi egykor széthullott képzelet volt.
Néha azt hisszük angyalok vagyunk,
hisz’ Istent játszani nem tudunk,
szárnyainkkal csapkodva,
betakargatjuk féltett kincseinket,
alá fekszünk az ismeretlen mélységnek,
ránk zuhognak a csillagok.
A sors érfalai összehúzódnak,
kitágulnak szívem körül,
magamból bontalak ki reggelente,
s teszlek el a hold mögé,
hogy a lehunyt szemű estékbe ágyazva
nyíló öleléseinkben elférjünk.

Tenyereden tartod álmom,
csitítod halk reszketését,
szoríts magadban egy sóhajnyi levegőt,
hadd melegedjek fel
a lelkedbe gyűrt fehérlepedőn.
Fázom idekinn. Engedj be. Félek.
Tűzmadár tollai a földön,
rívó szél kapja ölébe,
meghalt a pillanat, haldoklik a most,
két kezem közt őrzöm egymagam
homlokod mögé bújva a lángot,
de álmaimban még
veled utazom körbe, kéz a kézben,
a napfoltokba ágyazott világot.

Tegnap még anyám méhében fogant
elvetélt álmokon jártam,
de idegen-kék lett hirtelen a test,
részeddé lettem,
szívzubogásod apálya-dagálya,
sejtjeid milliónyi szemében tükröződöm,
szavaid megnyugvó oltalmában
nyújtózik a szerelemben
lecsupaszodott árnyékunk.

Hitem vagy, istenemmé rajzolt imám,
megtanítottál átragyogni az emlékfalakon,
nézem tiszta arcod, kezeid, mint
templomok oltárai, elrejtve óvnak.
És olvasom szád nap mint nap,
esténként felmondalak magamnak,
te ismétled gondolataimat
lelkemben kóborolva,
éber meztelenséggel
a jövőt ölembe lopva.

De néha elfogynak a percek,
homokórába préselődik az emlékezet,
másodpercekké törnek a lélegzetek.
Látlak, érezlek, de csak addig,
amíg te látsz és érzel engem,
árnyékom szívedre rajzolva
a felkéklő függönyű reggelekben,
hallgatag olvadunk egymásba,
csöndlepkék szárnyába kapaszkodva.

Bárhol vagy, és én akármerre lépek,
lábnyomodra talál árnyékom,
és követlek minden úton,
mindig-veled, soha-nélküled.
Két kezemmel rád csavarodom.
Nem engedsz. Nem engedlek.
Köröket rajzolunk ujjainkkal,
újra és újra, hogy ne vesszünk el
a tengernyire duzzadt
Isten ásta mély Élet-mederben,
ahova mindennap megérkezünk
az alkony hálójába zuhanó nappal,
és partot ér hangunk, ebben
a zátonyra futott világban.
Szótlan hallgatásba öltöztetjük
a felvérző perceket,
összefonódva várunk egy új időre,
a világ küszöbén ülve,
mert hisszük, hogy lesz még
felhő, nap, eső, szél, fényzuhogás,
tegnapból kiszakadó holnapban maradás.

Belenőttünk a mögénk halkuló csendbe,
lassan olyanok leszünk,
mint Philemon és Baucis,
vihar tépte kapaszkodó lelkek,
ráncaink majd arcunkra kérgesednek,
vénülő erezetünkön átcsorog a fény,
a remény ágaira kúszva,
szökik tova,
szökik túl,
túl a mindenen.

Szilágyi Hajni