Behunyt szemmel

Nézel. Látsz vajon?

Onnan, a te oldaladról csak egy vagyok,

vagy Az egy... A nagy luftballon millió tüskéiből

valaki, aki még nem "aki",

de volt már valakinek minden,

és a senki palástjába bújva

szeretne önmaga lenni,

vagy csak megszületni szeretne újra.

Nézel. Vajon látsz is?

Figyelj! A szemhéjunkon belül,

messze a végtelen,

kívül a meghatározható:

a határtalan világ,

az ész befolyása alatt született esztelen.

Taposva földet nem jutunk se előre, se hátra

forgunk szüntelen a létben a fényt kerülve,

de soha meg nem találva.

Minden pillantásod egy filmkocka,

összefolyva az időben filmmé pereg benned,

de csak játék, szépen megkomponált

tragédia..., De belül a végtelen,

mind-mind igazak: a téged üldöző lidércek,

a ki sem mondott, a meg sem fogalmazott,

ott benned, legbelül... Az a te világod.

Az álmaid, ahogyan összefonódnak,

vagy átszőnek engem is, a reményeid,

és a láncaid, ahogyan a rajtuk csattanó lakatok

örökre lecsapódnak.

Hol vagy? Belül vagy kívül, kívül vagy belül?

Csak gondolj bele! Te vagy a világ...

Gondolod magányos?

Nem! Csak egyes-egyedül...

Nézd, ahogy rohan körülötted minden:

szalad , fut az élet, a magány menekül:

Tömegbe, baráthoz, kedveshez,

villogó képcsövekhez, reflektorfénybe,

hogy csillagszóróval masírozzon majd,

a végtelen sötétségbe.

Hegyek, folyók, völgyek, lankák...,

szép tájak.... Szaladj! Nézd meg azt is, azt is!

Rakd fénykép-albumba, meséld el, pózolj a világnak!

Csak engem ne nézz ostobának!

Én tudom, hogy egy fotelben ülve,

behunyt szemmel is enyém minden

kezemben az egy, birtokolom:

Összpontosul a szépség-e bolygón

minden egyes lábnyomon...

Egy ajtófélfán: a buja erdő,

a napfényben a szivárvány, a folyton tekergő,

ahogy esőcseppet keres...

Kezem ráncain a simított arcok,

véremben őseim kardjai, világokat rengető harcok,

a horizontot nem takarják el a házak,

áttetsző minden, mert nem a szememmel látok,

nem a világban élek,

bennem élnek a világok.

Csak nézel. Tudom, látsz is.

Behunyt szememre csókoltad régen,

megáldottad minden álmomat.

Összefonódtunk, és összefonódott bennünk

minden. Könnyeink, reményeink...Te, és én,

belőlünk szakadt gyermekünk,

mint génjeinkből komponált két gyönyörű hajfonat.

A világ itt kívül oly tébolyult,

csak pillanatok sorozata a lét, de megszakítható

csukd le a szemed te is! A kezedben már rég ott van,

a birtokolt, de megfoghatatlan:

az erőd, akaratod, és hited.

Állítsd meg a világot, ha akarod,

csak meg kell tenned:

ne a világban élj,

hanem a világok éljenek végre benned!

Szabó Katalin