Tudod arra gondoltam,
ha az ember lenne a tél,
elhitetne magáról mindenféle szépet,
mások előtt önmagát úgy kelletné,
ábrázatára a nyár színeit festené,
hogy talán
a télen is a nyárra vágyódó hiszékeny,
hinne is neki,
de idővel
mikor már csípős hideg lenne,
a hó is leesne,
a festék leolvadna,
a hívei rá nagyon haragudnának,
becsapva éreznék magukat,
legszívesebben felé se néznének,
akik különben
a hidegben jól beöltöznének,
és a hóban hóangyalt játszanának,
a telet szeretnék önmagáért,
ha pedig az ember lenne a madár,
elhitetné,
hogy a tavaszt ő hozza csőrében,
ezért mindenki nagyon szeretné,
de ha az igazság kiderülne,
hátat fordítanának a hiszékenyek,
nem becsülnék szép énekét,
hasznos munkáját,
akik másra számítottak,
az ember már csak ilyen, különbnek,
szebbnek szeretne látszani,
a valóság túl szürke neki,
magából olyat akar felmutatni,
ami nincsen meg benne,
egyszer minden álarc lehull,
a benne hívő elveszíti a hitét,
pedig szegény nem mást,
tetszeni, megfelelni akar csupán,
a saját készletét ehhez kevésnek találja,
de ha a lélek lenne az ember,
csalódást soha sem okozna,
magából csak annyit mutatna,
amiért a világon van,
álarc nélkül, tiszta szívvel
szeretet adni,
és szeretetet elfogadni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése