Tudod arra gondoltam, hogy az ember megtalálja önmagát, az sajnos nem olyan egyszerű, mint mikor valaki veszi a térképet, fogja a csomagját, a helyjegyet, és elutazik egy gyönyörű szigetre, amiről már mások sokat meséltek, hogy milyen szép, hogy milyen egzotikus hely. Azt hiszem, az ember úgy talál önmagára, mint mikor valaki elindul valamerre, azt se tudja, hogy az út vezet valahova, azt se, hogy halad, vagy csak körbe jár. Gödrös az út csak bukdácsolva lehet lépegetni, nem is tudni, tart-e valamerre, de megy, mert visszafelé nincs út, meg hát addig se volt jobb, aztán váratlanul, mikor azt hiszi végleg eltévedt, mikor már semmi kilátás nincs, elérkezik a béke szigetére. Egy pillanat az út, a pokolból a mennyországba. Ott nem fáj, ha nem értik az embert. Mert nem fontos, hogy mindenki megértse. Elég, ha érti, aki érti. Ott nem akarja az igazát igazolni, mert tudja, hogy a gondolat saját, amit csak az érthet meg, ki ugyanazon az ösvényen jött, aki ott volt a megtermékenyülésénél, a születés előtti kilenc hónapnál, a vajúdásnál, ami a gondolat megszületéséhez vezetett. Annak, aki ebben nem vett részt, aki nem ismeri a születéskori fájdalmat, annak az csak egy gondolat, olyan, mint a többi, minél távolabbi, annál kevésbé érthető.
Ha az ilyen ember szembe találkozik azzal, aki valaha volt, de amikor még nem volt önmaga, érthetetlenül áll a saját harcai előtt. Ezért? Miért? Ez is én voltam?
Igen, én voltam, akkor, mikor még fájt, hogy nem értenek, mikor még bizonyítani akartam a bizonyíthatatlan, mikor még kóvályogtam. Nem értettek, és most már én se értem, azt, aki valamikor én voltam.
.kaktusz
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése