Gesztusok. Szavak. Hirtelen feltámadt érzések a lopott ölelések, csókok viharában. Nem a tied, tudod nem birtoklod szívét, talán gondolatait sem, de abban a pillanatban és abban a helyzetben nem számit senki és semmi más. A simogatásba beleborzongsz, a csókokba beleőrülsz elveszítve józan eszed, életed és erkölcsi meggyőződésed kormánya felett az uralmat. Megismered vágyaid féktelenségét, s csak akkor jössz rá mit tettél, ha már elnyelt az örvény. Ezer év vagy egy pillanat mit sem számít, amikor úgy gondolod megtanultál az élet tengerében úszni-csak úgy mint mások. Lőttek az egyéniségnek, az egyediségnek? Vagy bolond aki kérdezi? Szerelem ez? Fizikai vágy? Léket kapott az acél hajó s győzzed befoldozni közömbösséggel, apátiával, ha tudod.
Lágy, simogató szellő egy sárga levelekkel borított őszi kertben, ahol a madarak a te neved ciripelik és pillantásuk melegséggel, biztonsággal tölt el. Ha arcodba csap is néhány ág a stabil fa alatt ahol ülsz, mégis tudod: a gyanta begyógyítja majd az így szerzett sebet és a többire is gyógyír lesz. Aztán felkap az orkán és elragad magával soha nem látott helyekre, felforr a véred, a szíved vadul zakatol s kiált még többért. Gondosan ápolod, öntözöd a kis kertet, ellátod a kismadarakat-önmagadból táplálod őket. Ez lesz az… Ő lesz az életed.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése