Tudom, kell a páncél, pedig a tüskék befele is szúrnak. Merő seb vagyunk tőlük. De ezt semlátja senki, mert a páncél eltakarja. Mi pedig tűrjük a sebeket, elviseljük őket: ahogy tudjuk,
ápoljuk őket: ha tudjuk. S egy idő után megkeményedik a valódi önmagunk bársony-bőre, mert
a tüskék ellen védekezni kell. Kialakul egy újabb kemény réteg a külső alatt, s akkor már nem
böknek úgy a befele is szúró tüskék. Azután - hogy az új páncél alatti világunk védekezzen a
durva anyag ellen - lesz egy harmadik réteg, negyedik, meg a többiek alatta. Egészen a
szívünkig. A végén a szívünk megkövesedik, a test élettelen páncél-tömeggé válik, a lélek
elszökik, mert itt nincs hazája, s mi beszélő, mozgó, érzéktelen kőszoborrá válunk.
- Ez a dolgok rendje - mondta Rangob természetesen.
- Nem! - Airam szinte kiabált, arca kipirult, szemeiben könnyek csillogtak. - Nem... nem... -
Megrázta a fejét, a bronzkoszorú táncot járt, majd elpihent. Airam folytatta, monoton hangon,
mintha leckét mondana fel:
- De mégis... Sok esetben ez történik. Fokozatosan meghal a szép, amiről esetleg soha senki
nem is tudott, még talán az sem, akiben megvolt, aki hordozta. Néha viszont nem hal meg,
hanem megnyilvánul. És akkor a világ csodálkozik: nem érti, ki ez, mi ez, miféle ember? Mint a
barátaid néha. Amikor más voltál. Emlékszel, még féltek is tőled - féltek a széptől, mert addig
soha nem találkoztak vele! Ugye emlékszel, hogy a barátaiddal sohasem voltatok igazán közel
egymáshoz. A láthatatlan pajzs - rajtad is, rajtuk is. Ugye emlékszel a kiábrándultságra és a
kérdésre az éjszaka csendjében: „Mi lesz ebből az egészből?!" Éreztél valamit, homályosan,
úttalanul, alig-reménnyel.
"- Tedd le a páncélodat, Rangob, már nincs rá szükséged. Nyugodtan hagyd az út mellett, majd elviszi valaki. - A lovag úgy tett, ahogy mondták neki, automatikusan, mintha egy álomvilágban élne és mozogna. Airam ismét a kezét nyújtotta felé: - Menjünk, üljünk le a fűre és beszélgessünk.
VálaszTörlésKéz a kézben elindultak a mezőn, majd leültek egymás mellé. Airam lábait kényelmesen maga alá húzta, elrendezte a kötényét a virágokkal és tiszta szemeivel Rangobra nézett. A lovag ettől kissé zavarba jött, hirtelen nem tudta, mit kell most csinálni. Airam újra kisegítette. Megkezdődött a vándorút a gyógyulás felé.
- Mindegyikőnkben két világ lakozik - kezdte Airam a gyógyítást -, de mi csak az egyiket látjuk. Azt, ami a felszínen van. Természetesen, hiszen mi mást látnánk a szemünkkel, mi mást hallanánk a fülünkkel, s amikor megsimogatod egy leány arcát, a bőre simaságát érezted, meg persze egyebet is, de ez most nem fontos. - Airam mosolygott, Rangob elfordította a fejét, de így sem sikerült ellepleznie arcának enyhe pirosságát. Airam folytatta: - Mondom, nem ez a fontos. Hanem az, hogy amit az érzékeinkkel fogunk fel, az csupán a valónk egyik oldala: a felszín. “Ezek vagyunk mi!” mondják az emberek. És valóban olyanok vagyunk, amilyennek látnak, mert a másik világ, a valódi önmagunk, rejtve van a felületes szemlélő előtt, s gyakran sajátmagunk előtt is. Kiben nagyon mélyen, kiben kevésbé. Ezt a világot ritkán láthatja ember, s ritkán láthatjuk mi is, mert páncél fedi s ezen a páncélon néha még mi sem tudunk áttörni, hogy találkozzunk önmagunkkal." (Őri István)
Szeretettel: Kata :)