Meggyőződésem, hogy mindenkiben lakozik „álca”, és ezt mindig egy hozzánk közel álló, a jobbik felünk, hozza napvilágra. Ez nem szükségszerűen jelent képmutatást, vagy árulást; inkább annyit, hogy az ember mindig vágyik egy kicsit mássá válni amellett, hogy kiismerhetetlen önmaga előtt is. Az ártatlan álca, a szende angyalok védőpajzsa, hogy a lélekgyönyör-tipró világnak ne legyen áldozata, elkendőzi szelíd báját, lelke mázsás súlyait apró kavicsokká zúzza, az emberi szeretetbe vetett hitét az élet gyomláló kertészkezei elől óvja, mert a mindenséget alkotó néptömeg tudatlan, bukott botanikusként képtelen különbséget tenni az igaz tisztaságú gyöngyvirág és a gyomlálandó, pusztító gaz között. Azonban önmagunk félreismert volta torzítja meglátásunkat a világ és a többi ember megítélésével kapcsolatban, hozzánk közel állókat egekbe magasztalva, csipkeszélű pamacsos felhőre ültetjük, észre sem véve csöppnyi „ördögszarvukat”.
Önmagunk álcája nem hordozza valós lelkünk mélybe rejtését, ez csupán a magunkban felismert apró csodák pislákoló fényű sírboltja, amely minden érző lényben ott van, mélyen belül, és ahogyan az ősi bánya, mi is kincseink feltárását másoktól várjuk, mert vágyjuk azt a pillanatot, amikor ránk találnak…
…de észre kell venni a meddő, hamis bánya üres ígéretét, ahol a lélekcsákány utat törni képtelen, mégis a csillapíthatatlan kéz dolgozik és küzd haladni szüntelen, mígnem a csákány kemény acélfeje kettéhasad és az igaz értékek helyett, csak a „bolondok aranya” marad, az lesz látszólagos jutalmunk…hiába csillog és pompázik, csupán talmi fény csillan rajta, mert hinni akarjuk, ritka ékkő, ami kezünkbe akadt, és ragaszkodásunk már nem önmagunkból fakad…
…a hazug csillámmosoly azonban igaz szívet be nem csaphat, talán csak addig, ameddig az ártatlan akart hinni vágyik egy vélt igazságban.
Olykor fájdalmas tud lenni, hogy a vak és odaadó hitünk dönt minket a csalódás és hitetlenség poklába, s miként az erdőben felriasztott vad, úgy rebben szerteszét bennünk a kétség, hogy való és igaz, vagy talán játszott előadás kelléke volt mindaz, ami oly valóságosnak tűnt, és kézzel fogható alakot öltött…
Mintha az Élet nyomdába küldte volna önhatalmúlag megírt, cenzúrázatlan ítéletét felettünk, és annak megjelenése után már visszavonhatatlanul ereszkedik ránk kötelező érvényű és megmásíthatatlan ólomsúlyú kötete életünk további folyásának…de középkori, elítélt szokás szerint, én tűzre dobom saját létem bőrkötésű dombornyomatait, és magam írom meg minden betűjét Kedvesemért vérző szívem, vörösen izzó tintájával…
Az álca kétélű fegyver, és olykor felénk néz gyilkos vége…és észrevétlenül, önmagunk védelme közben, védtelen szívünkbe, saját kezünkkel mártjuk az éles pengét…és a cseppekben szivárgó életünk vérszínű rajzolt képeiben a felmagasztalt eszmék vak hitén át a lucskos ingovány sejlik fel; és mégis, valahogy a sötét éjen át tündököl ránk a fénytestű megnyugvás…
Elhozza a bizonyosságot, hogy érez a haldokló szíve, ha ennyire tud sajogni, él és remél a lélek, mert újra vágyik bízni és szeretni…ez emlékek fölött gyászt ülni nem szabad, vizsgálni valós vagy hamis mivoltukat…minek az?… megtörtént…örülni kell…az érzés, amivel átéltük minden percünket, ismerni a szófüzérek varázslatos érintését, valóssá teszi a múltat…ha kétségbe vonva űzünk el ezek emlékét, nincstelenként, hitetlenül tépáz majd minket a leggyengébb szél erőtlensége is…
Moha
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése