Fázom

Már hófelhőkbe burkolózik a jeges őszi éj,
Mitől én is didergem, mint az a sok levél,
Mit könyörtelen daccal felkap és megpörget
A lombot rázó, könyörtelen sarkvidéki szél.

Érzem, messzire sodródom a sötét mély felé,
Hol oly rideg és dérlepte a megtört arcú világ,
S ahol hiába hint ezüstöt a sápadt hold fénye,
Szürkeszínű ködbe bújik a jégvirágos varázs.

Nyárillatról álmodom, hol felhőtlen a kék ég
És milliónyi madárdaltól csicsereg az erdő,
Miben színes lepkék serege vigyázza a csendet
S terebélyes tölggyé válik a múlt és a jövendő.

Tűzalkonyú csókra vágyom sok forró éjszakán,
Lángperzselő szenvedélyre egy kandalló előtt,
Miben apró parázsszikraként olvadunk a vágytól,
S majd ebből nyerünk új élettel vad, lobogó erőt.

vers: Kun Magdolna