...az idő vállkendőjének redői közül előkerül egy olyan emlékkép, melyet álmaim pora rég ellepett… Ma mégis, valami oknál fogva friss szél perzselte újra karcsú árnyát…de már nem ordít kábán, már nem fojtogat… mára már nem hömpölyög kisírt szemem árjában a tudat, hogy egykoron, az ördög szerelmese voltam…Oldott lúggá forrtak rég kimondott szavai, miszerint én voltam az egyetlen, az égiek által neki rendelt angyal. Mennyire naiv, mennyire elvakult voltam! -, kiált bennem újra meg újra riadtan a szó - mennyire hittem minden égig érő vallomásában…akkor is hittem, hogy én vagyok egyetlen angyala, amikor szekrényem mélyén lapultak molyrágta angyalszárnyaim és a holdbőrbe öltözött, törött, rongyolódott glóriám, jelenem romjai közül kacsintott szemeim vérző tükrében. Ám sorsom fénycsomót kötött szétoszló álmom halovány szálaiból, majd amikor zokogó lelkembe markolt a végzet fagyos keze, megjelentél Te, Édesem… általad sikerült tisztán látnom, és az engem hol meggyalázó, hol visszacsábító szavakat, sikerült kirekesztenem a sosem-volt lelkem kapuján kívül…nem engedtem őket beljebb, hiába álltak ott tétován, prédájukra várva. Általad értettem meg az igaz szerelem végtelenbe beleágyazódott igazát. Általad kaptam vissza eltiport önbecsülésemet, fényt préseltél addigi vakvilágomba, hogy lássam, érdemes vagyok arra, hogy valaki számára én legyek az első, a legfontosabb… már nem vagyok örök második, vagy Isten tudja hányadik, már nem ütközik a tehetetlenség falába néma sikolyom, amikor ünnepnapokon a „majdnem lehet” szavakon peregnek a percek… Mára, ha eszembe jut kendőmbe gyűrt múltam, csak egy pillanatig pernyéllik emlékeim füstje mögül, majd ostoba közönnyé válva keblem fészkén megpihenve leli halálát. Mára már csak jelenem van, Veled...
Vörös Liliom
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése