Karom simogató indaként átfon,
rám feszülsz, akár a hűvös nyári tó,
elhal a künn, s a madarak az ágon…
már nem köt a konok gravitáció
orrom eltöltöd édes illatoddal
lehunyt szememmel most csak téged látlak
agyamban halkan kél csöndre csendülő dal
égő ajkaimmal keresem a szádat
és ahogy lassan összekapcsolódunk,
édes kötés, a vágyban hirtelen
millió csillag gyúl, éjtáncba fonódunk,
izzó napsárgákon, mély égi kékeken
átzuhanva s vissza a megolvadt világban
csak Te vagy és én, így szállunk mind a ketten…
nem kell a szó, most bennünk egy világ van
magunknak fájunk, forgunk elfeledten,
színek, hangok és ízek izzó tánca
sodor, repít, mindent feloldva árad,
ajkainknak önfeledt románca
végtelen bűn
és végtelen bocsánat.
aLéb
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése