Már-már éjszaka van, rezzenéstelen. A levelek sejtbokrai rákopírozódnak az utcán elmenő autók fényétől a falra. Van egy megérzés, egy áhítat. Lekapcsolom a villanyt, csak a képernyő villog, megigéz. Ujjaimon érzem a klaviatúra rezzenését. Eljött az idő. Megalkotok egy képet, vágyaidról kéretlen. Mint egy szobrász a kezével lelkedhez próbálok nyúlni. Megformállak, magamban, bennem, Neked. Ez "varázslat", mondod.
Most kilépve a testből, az akarat megindul, száll a gonoszság kereszttüzén át lelked kapujához, érintetlen. Kopogok az éj ablakán, mint egy koldus, ki vacsorára lelked darabkájából törni, kérni vágy, s ágya vánkosául kebled melegségét lehajtott fejjel remegve kérni kész. Te állsz, némán átkarolsz, bekísérsz asztalod oltárához, imával tekered körbe fáradt lábaim, s az örök mosoly festődik orcádra.
A gyertyafény elalszik, s a vánkoson megpihenő sóhajod koldus lelkem mellé lepihen, lehunyja szemét az angyali szeretet, s áldott imával megáldja izzó vágyainkat örökre.
Csüllög István Ernő
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése