Órák,napok
jéghártyás ablaküvegét
lehelgetem,hogy megláthassalak.
Gyönyörû arcod tanulom
utcán,sinek között,örök életveszélyben,
nem-tudom-hova tartó villamosokon.
Kívüled élek,
olyan bátran,hogy abban már
megláthatnád a vacogást,
ha egyszer közelrõl szemügyre vennéd.
De nem is ismersz.
Én vagyok az,
aki megtudom szelídíteni
szemöldököd egymást-maró kígyóit,
aki nem félek,hogy összezúzódom
fekete köveiden,
aki talán még megbírkózom egyszer
iszonyú angyalaiddal,
aki be merek lépni hozzád
a magad-fonta kettõs rács mögé
és enni adok neked naponta
és megitatlak.
Nem is tudsz róla, lehajtott-fejû.
Érted-e még az egyszerû beszédet?
Bogozd ki göbös sorsodat.
Segítek.
Aztán visszaadom.
Kívüled élek,
ilyen siralmas bátran.
Te itt keringsz, még oldozatlanul,
csontjaim fehér izzószálai
tízezer voltos áramában.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése