Nálad

Arcomba csaptak az ágak,
vihart szültek rút szellemek,
A jövő búcsút intett a mának,
visszanézni a múltra nem merek.
Orkán tépte az erdő lelkét,
szaggatta szét, mi útjában állt.
Játszmát nyert a hívatlan vendég,
a rémület kínja magába zárt.

Büszke daccal tovább mentem,
évszakok változása sodort Feléd.
A tavasztól üde harmatot vettem,
a nyári nap ereje nem volt elég.
Ősszel sárguló levelek vigyázták álmom,
télen lábnyomomat belepte a hó.
Az égre írtam, hogy nem bánom,
nem sérthet többé kimondott szó.

Lázban égve, térden mászva,
vak reménytől vezérelve,
Kezed érintésére várva,
Himnuszomat énekelve,
tudtam, az utat Hozzád meglelem,
csendesen, kedvesen, Te, meg én,
megnyugodva öledbe hajtom fejem,
itt vagyok Nálad, a Világ tetején…

Márk Miklós