Várnai Zseni - Belebámultam a napba ...

Szerelmemnek nem volt még arca,

és teste sem, csak, mint egy álom,

ködként gomolygott körülöttem

valóság, és mesehatáron.

Szebb volt, mint minden földi férfi,

nagyobb, különb, titokkal teljes,

sokszor szálló felhőben véltem

meglátni őt, mint egy szerelmes.

Láttam márványban egy vonását,

talán Phidias remekében,

szemének zöldjét megtaláltam

egyszer, mikor tengerbe néztem,

s aranyszín, barna, karcsú teste

villant elém egy pillanatra,

mikor káprázva, elvakultan

belebámultam a napba.

Kerestelek, örök szerelmem:

földön, vízen, és csillagokban,

parányi részed láttam olykor,

s éreztelek az illatokban,

miket réti füvek lehelnek,

csodáltalak vad ifjúságban,

s erőd bilincsként babonázott,

mikor egyszer párducot láttam.

Azután mégis megszülettél.

Életre keltél, mint a márvány

az alkotó művész kezéből,

élő szobor, földi szivárvány,

fényből, erőből ötvözötten

megszülettél, mint képzeletben

álmodtalak, egyetlen férfi:

gyerekem, nagy örök, szerelmem!

Várnai Zseni