immár egyedül az ürességet markolom

Szólok a semmit szólítom becézlek immár egyedül
az ürességet markolom szívben szorongó félelem
a csönd kitölti napjaim egyhangú éjszakák szaka
vigyázlak csöndjeimmel is takarlak óvlak éjszaka
hívlak titokban suttogón marasztlak maszk arcommal is
remegve rezdül arcodon a semmit váró szenvedés
tekinteted most hűvösebb és elbocsájtó védtelen
és cinkos puha mosolyod a kis sarokba bújik el
és áhítom a titkaid s szeretném bőröd illatát
és felmosolyog rád szívem és bújok hozzád görcsösen
marasztlak menjél szédülök magamban hozzád indulok
mindig tehozzád indulok keresem ami elveszett
ha megtalálod visszaadd szívem szorong és sírok is
siratva őrzöm kincseink megsejtett lényünk lényegét
kezed becéző zizzenés kezem finom tapintatú
hajadban őszi alkonyat szememben óvó rettegés
és minden hull a semmibe üres az ég s tekintetem
kicsim takard el arcodat csak fény csurog a könnyeken
gyöngyként peregnek könnyeim folynak belőlem szelíden
homokként pereg már alá homokká válik arcom is
és ráncos lesz már minden itt hiányod átjár testemen
ki - be csatangol keresi már elveszített mindenem
veled s velem marad a csönd és minden minden szüntelen
mosollyal nézi arcodat árok üres tekintetem