Szívszonett

Te vagy lelkem zenéje, megszólalsz,
és megváltod azt a mély nyugalmat
melyet már csak jelenléted adhat,
mikor észrevétlen hozzám illansz.

Néma a gondolat-oltalmat sejt,
de rám simul, mint a nap illata,
ha ábrándba fogant álmod tánca,
fátyol ritmusba szőtt dobbanást lejt.

Láthatatlan kézzel körbe fontad
tengerként hánykolódó alakom,
és elvesztem lángszín köpenyedben.

Szívemen szólít fölém szőtt terhed,
s merészre nyitott szelíd arcom
újjáteremt minden lélegzetben…

/ph/