..tudod, Kedvesem, néha az ember elfárad, akkor is, amikor csupán a mindennapok szele tépi...tán nem is kell neki vihar hozzá, elég ha épp egy gyönge percben sújt le mellé a nyári zivatarból felbukkanó villámcsapás...az addig szilárdan álló fa elejti ágait, gyümölcsei a földre potyognak, és hajlott háttal várja az elmúlást, vagy a csodát...nem hiába...nem figyelted még meg, hogy törött ágak helyén új hajtás születik? Nem láttál még félbetépett fát gyümölcs-gyermekeket hintáztatni? Én láttam már oly sokszor, mert ilyenek vagyunk, ilyenre formál minket a természet ereje, csak el kell döntenünk, félig halottak, vagy félig élők vagyunk-e? Én hiszek a félig élő gyógyító erejében, és a lógó gallyakat eltávolítók tisztán látó döntéseiben, amikor tudják, mélyen kell visszavágni a sérüléseket, de annál színpompásabb és erőteljesebb hajtások hasítják majd az azúrkék ég köntösét. Láttad már a sérült eb ragaszkodó szeretetét? Ha fájdalma van, akkor is köszöntve bandukol eléd, ha csak egy pillantást is vetsz rá, vagy ha nem vetsz egyáltalán, ő akkor is messziről jön elibéd, mutatva színigaz, odaadó, hű érzését, s csak akkor bújik vissza a csendes bokrok mélyébe, ha már azt gondolja eljárt felette minden óra. Ha akaratom ellenére magadra hagylak, és azt érzem ismét boldogtalan vagy, nem térnék vissza soha, a tudat maga alá temetve károgna a földhalom felett, ami befogad...ha a könnyeid beszélgetnek Veled egész napodon, s ők látják opálszín szemed fátyolba veszett fényét, tudd, a cseppek, mint pengékből letört acéldarabok, úgy fúródnak szívembe...és a fa ismét kihajt, az égbe szökő ágak végén fehér-rózsaszín virágok mosolyognak szirmukkal, s mint boldog kismamák hirdetik, a termés úton van...
Moha
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése