A szemed

A langyos este már szobámra hullt,
borongva, csendben, őszi fákon át;
a sárga lomb az ágra ráfakult,
amint föléje vonta fátyolát.

A ferde múltat eldobom, ha fáj,
ahogy – zuhanva – súlyt a léghajós!
S lapít a bánat, álnok, unt lakáj,
hisz új reményre lát esélyt a jós…

Elért a hangod!... egyre nő… s e tűz
a szív fagyát is oldja és igáz
finom varázsod: ez, mi összefűz!
A sorsomon te hű szemed vigyáz.

Kovács János István