Az óra mutatója lassan megáll,
már nem hajlik vissza jelenből a múltba,
a szétszakadt idő ezer fojtó keze
az árva csend-esteket végleg köréd fonja.
Életed utolsó felvonása,
hitvány álom-szerepre készül,
egy közönség nélküli színpadon,
hol a rőt fényekben omladozó alkonyat
fanyar ízű csókját hagyja fáradt arcodon.
…s fáj a zuhanás,
hisz már nincs több mibe,
s kiért kapaszkodás,
és csak húz, taszít,
majd magával ránt az ásító szél,
és Isten felé susogja
festetlen, nyárillatú lombok közt,
súlytalanná zsibbadt hangod.
A pókhálóban reszkető emlékek
ráncos rojtszálai megfeszítik
az élethez visszavezető hidat,
de csak fáradt porszemek táncát látod
peregni lábad alatt,
s te tovább vonszolod magadban,
torz testűvé nőtt fájdalmad.
Két hang közt a sercegő szóban
az utolsó szíven ütő sikolyban,
tán még meghallod a hídon állva
az érted küzdő arctalanná vedlett múltat,
de túlélve őket, s minden gondolatukat,
beleveted magad a mélybe,
hol a világra zuhanó árnyékod rajzait,
a könnyeket síró hajnali harmat
végleg elmossa ...
s már nincs visszaút a hídról,
a pókháló finom metszéssel kettészakad,
s te ott maradsz valahol a túlparton,
mint egy ki nem mondott,
mint egy soha meg nem született,
árvára zsugorodott gondolat…
Fény Anna
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése